Kinde Annamáriára és Tabéry Gézára emlékeztek Nagyváradon

A Várad folyóirat, a Holnap Kulturális Egyesület és az Ady Endre Emlékmúzeum baráti köre szombat délben kettős megemlékezésre gyűlt össze a nagyváradi Rulikowski temetőben.

A kellemes, tavaszias idő lehetővé tette, hogy a sírok felé menet kötetlenül elbeszélgetve idézze fel a baráti társaság a két jeles irodalmi személyiséget.

Az 1890-ben született Tabéry Géza nevéhez nemcsak az 1920–30-as években immár kényszerűségből önállósult erdélyi irodalom szervezése, lapalapítás, könyvkiadás fűződik, nemcsak történelmi tárgyú, népszerű regényei – a Dózsa-felkelésről szóló Vértorony, illetve Bolyai János zsenialitásának emléket állító Szarvasbika, de még az Ady Endre életében, majd halála után egyre tudatosabban meggyökerező és folyamatosan ápolt erdélyi Ady-kultusz is.

Ma már kevésbé tudott az ezirányú sajátos személyes vonatkozás: gyerekkoruk óta ismerték egymást Boncza Bertával, azaz Csinszkával, Ady Endre feleségével, akinek kezébe épp Tabéry adta az első Ady-kötetet, amelynek a fiatal lányra tett katartikus hatása indította el a házassággal végződő megkeresést és kapcsolatot.

Tabéry egész életében Ady rajongója volt, a nagy előd előtti tiszteletének csúcsát és mondhatni utolsó fegyvertényét az a hosszas, de végül pozitív eredménnyel záruló harc jelentette, hogy megalapíthatta Nagyváradon az Ady Endre Emlékmúzeumot. Tabéry Gézát nem sokkal az intézmény megnyitása után, munka közben, a múzeumban érte a halál.

Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője és Imre Zoltán, az Ady-múzeum igazgatója emlékidéző beszélgetésük során döbbentek rá, hogy Tabérynak évtizedek óta nem jelentek meg művei, az irodalom iránt érdeklődő nemzedékek sora nőtt fel anélkül, hogy megismerték volna munkásságát. És felismerésüket azonnal elhatározás követte: már a közeli napokban összeülnek, és megbeszélik, hogyan, milyen művel indítsák el az újrakiadást.

S ha Tabéry kapcsán szóba került a Nagyváradon jelenleg megpezsdült fiatal írástudók érdeklődése, ez különösen fontos volt Kinde Annamária számára. Az 1956-ban született költő ugyanis, a többkötetes alkotók gyakori szokásától eltérően nem legyintett a fiatal tollforgatók szándékaira, épp ellenkezőleg, igyekezett összefogni őket, rávenni, hogy az egymás műveinek megismerése mellett tudatosan készüljenek az írás örök szolgálatára azzal is, hogy az idősebbektől, az elődöktől tanulják meg a mesterséget.

Szívügye volt a fiatalokkal való foglalkozás, törődött velük, türelemmel hallgatta mindnyájuknak az ügyes-bajos dolgait, alkotói csúcsérzéseik mellett a hullámvölgyek keserűségét.

Holott természetesen ő sem volt mentes mindezektől, ahogy nem lehet egyetlen olyan mélységek és magasságok közt sikló, vándorló, útkereső és az útra rátaláló óriási alkotói tehetség sem mentes, mint amilyen Kinde Annamária volt.

Négy esztendeje távozott, a rá emlékezés természetesen bensőségesebb, közelebb álló volt, mint a két emberöltővel ezelőtt elhunyt Tabéry Géza megidézése. Az időbeni távolság ellenére minden megemlékezés szomorú, viszont épp a kötetlen baráti beszélgetés, a legtöbbször feszélyezett fesztivitás mellőzése lehetővé tette, hogy lelkileg és szellemileg jelenlévőnek érezhessük a kulturális munkájuk és mindenekelőtt a műveik alapján rokonléleknek érzett és tudott eltávozottakat.