Arany paródiái és a dal(szöveg) dimenziói

Disszonáns zeneként megszólaló Arany-paródiákról, a kétszáz éve született költőóriás által írt dallamokról és a dalszöveg vizsgálatáról is szó esett a Kolozsvári Magyar Napok keretében a bölcsészkaron szervezett múlt szombati előadásokon.

Az (irodalom-, nyelvészet-, néprajz)órák a Marianumban című tudománynépszerűsítő rendezvény keretében többek közt T. Szabó Levente Arany János paródiái és Balázs Imre József Dalszöveg és vers Arany Jánostól Bob Dylanig című érdekfeszítő előadását hallgathatták meg az érdeklődők.

T. Szabó Levente, a BBTE magyar irodalomtudományi tanszékének tanára arról beszélt, hogy

a különböző parodisztikus szövegek miként épülnek bele Arany János életművébe.

A nagyidai cigányokban például a megszokottól eltérő hangnemben, disszonáns hangon szólal meg a múzsa, így a klasszikus hőseposzokat mozgató klisék lebomlanak. Arany az 1851-ben írt hőskölteményben felrúgja az eposz hagyományos fogalmát, kiforgatja, parodizálja a hősiességet, lovagiasságot, ugyanakkor reflexíven viszonyul saját alkotásához. Művében több utalást is tesz a dalra – a zene korántsem volt idegen terület számára, hiszen ő maga gitározott, gyűjteményt is állított össze a korabeli népszerű dallamokból.

A hőskölteményben a szentírást felszabadultan használó költő a bibliai Jónás történetét többszörösen is parodisztikus fénybe helyezi: a cethal gyomrába kerülnek a cigányok is, akik a világ origóinak tekintvén magukat saját teremtéstörténetüket mesélik el. A Jónással együtt a hal testébe szorult cigányok interpretációjában szerepet kap a testiség is, hiszen jót akarnak enni-innni a cetben – májából egy bográcsnyit leszelnek, így saját képükre formálják a bibliai történetet.

A költő paródiaíró bravúrja érhető tetten a Lisznyai Kálmánnak című versben is, amely arról tanúskodik, ahogyan Arany részt vesz a napi kritikai kulturális életben, az irodalmi vitákban. Az 1850-es években nem írt ugyan kritikákat, de parodisztikus verseket igen, ezeket az érintettek kritikaként érzékelték.

Lisznyai Kálmán mai szóval élve menő költő az 1850-es években, sokkal népszerűbb, mint Arany, többezer kötete kel el,

verseiben, az álnépies palóc dalokban hangutánzó szavakkal „gügyögteti a népet”. Miközben a Lisznyai Kálmánhoz című versben Arany elégedetlenkedik az effajta „költészettel” szemben, ő maga is kipróbálja az álnépies stílust, játékosan belelép, így „verseng” a rímfaragó Lisznyaival. Mintha költészeti helyzetként mutatná meg: „én is tudok ilyent írni”: „Hej Kálmán! / Igazán / Megvallván, / Bolondok / E hangok, / Melyeket / A rekedt / Trombita / Sipita. / Mit ér ez? / Ki érez / Hipp-hoppot / Csipp-csuppot? / Gyerekes / Szó repes / Ajkidon /Kálmusom.”

T. Szabó Levente előadásában szó esett Arany alkalmi verseiről is, például az 1860-as években született Levél Jókaihoz címűről, amelyben a költő a Szépirodalmi figyelő című lapba kér szöveget a népszerű írótól. A vers egyfajta „képeslapként” is értelmezhető, amelynek üzenete, hogy küldjön szöveget Jókai, különben megszűnik a lap.

Az Alkalmatosságra írott versekre is kitért az előadó, amelyben Arany a disznótoros vers reneszánszig visszanyúló hagyományát, a paródia egyik alműfaját eleveníti fel. A disznó halálát taglaló, a közköltészethez kapcsolódó paródia a helyi közösséghez szól, a benne megszólaló, vértanúságot szenvedő állat, az elköszönő lélek egyre emberibbé, míg a tort ülő gazda egyre állatibbá válik. A vers alcíme: „midőn Szilágyi Sándor úr az ő első és utolsó malacának végső tisztességtételét nagy és fényes gyülekezet jelenlétében tartaná: ezen alkalmatosságra készítődött és elmondódott egy bocskoros poéta által a következőképpen”.

Az evilágtól búcsúzó malac erkölcsi kérdésként fogja fel a gyilkosságot,

antik sztorit beszél el a barátságról – a test és lélek vonatkozásai ekképpen összekuszálódnak. Az alkalmi vers mondandója egy helyi férfitársaságnak szól, a malac vaskos szövege pedig az erotikát is parodizálja: „Ha valami éjjel paplanodban korog, / Az én lelkem lesz az, amely ott kucorog; / Az lesz, mely a legszebb női társaságban / Egyszer csak megröffen hátul a nadrágban.”

Mint az előadó fogalmazott, az efféle alkalmi vers, a közköltészet egyfajta korabeli slam poetrynek tekinthető, a közköltészetnek pedig erős a mikrotársadalmi vonatkozása. A műfajt a helyi közeg élteti, és Arany, mint nemzeti költő számára természetesen rendkívül fontos a helyi lépték.

Dalszöveg és vers Arany Jánostól Bob Dylanig című előadásában Balázs Imre József egyetemi tanár, irodalomtörténész leszögezte, a cím azt sugallja, hogy sok szerzőt lehetne felsorakoztatni e kontextusban. Ő azonban elsősorban szövegek körüli kontextusra, a vers és zene komplex kapcsolatára összpontosít – tekintetbe véve, hogy előbbi tulajdonképpen utóbbiban gyökerezik.

Az amerikai zenész, dalszerző irodalmi Nobel-díjának fogadtatása kapcsán úgy fogalmazott, ő maga azok közé tartozott, akik örültek, hogy Dylan kapta az egyik legrangosabb irodalmi elismerést, hiszen

a költőszerep nemcsak az írott kultúrához kötött,

a kultúra pedig tág fogalom, amibe a koncertek, a zenei rendezvények, a tévében vagy internetes csatornákon látható-hallható művek is beletartoznak manapság.

Mint elhangzott, a kolozsvári Bölcsészkaron már vagy tíz éve születnek szakdolgozatok a dalszövegekről, a vizsgamunkákból pedig kiderül, miért lehet érdekes, fontos a dalszövegek tanulmányozása. Egyik kiemelendő szempont az esztétikai megközelítés, miszerint vajon eléggé jók-e irodalmi vonatkozásban a dalszövegek.

Balázs Imre József úgy fogalmazott,

a dalszövegek arra is alkalmasak lehetnek, hogy például a metaforát, hasonlatot, megszemélyesítést ezek révén lehet oktatni a gyerekeknek – akár kedvenc számaik szövegein keresztül.

A dalszövegek vizsgálata szempontjából az adaptáció, multimedialitás vonatkozása is fontos lehet, hiszen az irodalom és film viszonya, a versek megzenésítése tekintetében nem lehet eltekinteni a multimedialitástól.

Lehet tanulmányozni a dalszövegek kapcsán toposzokat is – ez nem föltétlenül esztétikai szempont –, ilyen például az, hogy mit mond a csavargás motívumáról Hobó, Villon, Kassák vagy Jack London, de körül lehet járni a populáris kultúra bizonyos rétegeit is a dalszövegekben (ezek lehetnek heavy metál, folk- vagy akár diszkózeneszövegek) – ezek más-más szubkulturális kapcsolódási pontokhoz, a szubkultúrák teremtő jellegéhez vezethetnek el.

A történeti-poétikai szempontú vizsgálódás arra is vonatkozhat, hogy a dalszövegek története miként korszakolható. A kutúra nemcsak irodalom és történetírás, hanem a dalszövegek révén egy korszak látlelete is, amiként például az 1960-as, 70-es években a Garabonciás együttes Kinde Annamária szövegeivel az identitás kiformálódását, a kulturális intézményesülést szolgálta, de erre példa a bukaresti magyar adás vagy a székelyudvarhelyi Siculus fesztivál is.

Az előadó Arany János kevéssé ismert, „zenészi” oldalát is felvillantotta, bemutatva azt az 1884-ben napvilágot látott kiadványt, amely a költő által szerzett dallamok kottáit tartalmazza. Arany tudott gitározni, zenét szerzett néhány saját költeményéhez (A tudós macskája, Zách Klára), pár Petőfi-vershez (Csokonai, A tintásüveg) és egy Amadé László-vershez is.

A visszaemlékezések szerint a kései, rejtőzködő költő családi körben pengette gitárját, felesége énekelte a férj által szerzett dallamokat.

A marianumbeli közönség meghallgathatta több Arany-vers zenés feldolgozását, a Ferenczy György és az Első Pesti Rackák zenekar által eljátszott Toborzó című dalt is, amelynek Arany János szerezte a dallamát.

„Az Arany-féle eszményben a népköltészet mindenképpen fontos viszonyítási alap, a költő által írt dallamok pedig természetesen elválaszthatatatlanok a népi kultúrától” – hangzott el. A walesi bárdok több megzenésített verzióját is meghallgathatták az érdeklődők, a Kaláka együttes, Koncz Zsuzsa és a Dalriada heavy metál zenekar feldolgozásában is jelen vannak a ballada témáját idéző kelta zenei elemek.

Balázs Imre József frappáns, az ő szavaival „hajánál fogva előrángatott” párhuzamot vont Arany és Bob Dylan egy-egy alkotása közt:

a költőóriás Tamburás öreg úr című verse és az amerikai énekes, dalszerző Tambourine Man című dala is a hangszer szimbólumát alkalmazza ars poeticaszerűen.

A Tamburás öregúr az Őszikék visszavonult, keserű Aranyának alkotása: „Az öreg úrnak van egy tamburája, / S mikor az íhlet s unalom megszállja, / Veszi a rozzant, kopogó eszközt, / S múlatja magát vele négy fala közt”. Az erősen reflexív, a végén ironikus hangvételű költemény tamburás öregurát a zene röpíti el szellemi-transzcendens irányba.

Bob Dylan Tambourine Man (Hé, csörgődobos) című dalának szövegében – amelyet Barna Imre magyarított – a csörgődobos viszi hajnali, eszméltető kirándulásra az egyes szám első személyben megszólaló költőt egy bohém éjszaka után, hogy az elcsigázott testet eljuttassa a szellemi-lelki szférába, így történik meg a transzcendens felé vezető út varázslata: „Ha hallod, valami motolla jár, és verset gombolyít, / A zenédbe besegít: csak egy rongyos bohóc van itt, / De rá se hederíts, a látomásodat / Hadd hajkurássza”.

A dalszöveget, verset tág perspektívába helyezve az irodalomtörténész úgy fogalmazott, próbáljuk meg a költészetet úgy elgondolni, hogy a vers nemcsak más versekkel, hanem dalokkal, zeneművekkel, prózai alkotásokkal, filozófiával tart párbeszédet, tulajdonképpen dialógust folytat az egész világgal.