Operettkisebbség

A rendezvény a kívülálló számára minden bizonnyal felemelő volt, hiszen a szászok egyik hagyományos központjukban mutathatták meg kultúrájukat, élhették meg identitásukat, ráadásul mindezt közösségük egyik legsikeresebb tagja, az államfővé avanzsált Klaus Johannis jelenlétében tehették.

Csakhogy a csillogó felszín mögött ott a szomorú valóság: a rendezvény résztvevőinek többsége Németországból érkezett, hiszen vagy őket, vagy szüleiket a nacionálkommunista román állam a szó szoros értelmében fejpénzért eladta Németországnak, két legyet ütve egy csapásra: feltöltötte a keményvaluta-tartalékokat, egyben pedig hatalmasat lépett előre a valós erdélyi multikulturalizmus felszámolása, a homogén román nemzetállam hagymázas ideáljának megteremtése felé.

Így aztán a rendezvénynek otthont adó ősi szász városban mára már mutatóban is alig találni szászt, a város gyakorlatilag teljesen elrománosodott, Románia pedig saját kulturális örökségeként ajánlja a külföldi turistáknak a város épített örökségét, amely még a román állam létrejötte előtt keletkezett.
A rendezvény egyik legfurcsább momentuma Klaus Johannis felszólalása volt.

A beszéd kapcsán az még korrektnek nevezhető, hogy ha már a román állam feje, a szász államfő románul és németül is elmondta beszédét, sőt akár példaként is állíthatnánk, hogy Erdélyben, az őshonos kisebbségek által még ma is jelentős számban lakott településeken hasonló módon kell biztosítani a kétnyelvűséget a hatóságokkal való érintkezésben.

Ugyanakkor nem kicsit volt visszás, hogy a szász ünnepbe belekeverte az Erdély Romániához való csatlakozására vonatkozó óhajt egyoldalúan kimondó 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés századik évfordulóját is, megemlítve, hogy a 900 éve Erdélybe került szászok egy része is a Romániához való csatlakozásban látta az elődeiknek ígért szabadság megvalósulásának terét. Egyben a „centenárium Romániáját” a lehetőségek és jólét helyszínének nevezte, „a szabadság és a tolerancia projektjéhez” való csatlakozásra biztatva a hallgatóságot.

Morbid kijelentések ezek a javából, hiszen a szászok autonómia helyett ugyanúgy csak elnyomást kaptak az új román államtól, mint a magyarok, sőt a Johannis által a szabadság megvalósulása terének nevezett román állam tett meg mindent azért, hogy eltűnjenek az országból.

Így aztán a szombati ünnepségre a valaha több százezres erdélyi szász közösség néhány tízezressé zsugorodott. A résztvevők nagy része az ünnepség lezárultával hazautazott Németországba, az ittmaradottak előtt pedig a lassú eltűnés – elöregedés, elvándorlás, asszimiláció – látszik az egyetlen lehetséges útnak a szabadság és tolerancia Romániájában. Ahol Johannis is úgy lehetett államfő, hogy román nemzetiségűnek vallja magát, és a mindenkori román állam álláspontját magáénak vallva mereven elutasítja a jogos kisebbségi követeléseket.

Mindezek fényében – természetesen a szászok iránti legnagyobb tisztelet mellett – nehéz nem egyszerű operettrendezvénynek titulálni a nagyszebeni ünnepséget. Hiszen az egy zömében kivándorolt, gyorsan fogyatkozó közösségről szólt, Johannis bombasztikus beszéde és a zárórendezvények után a résztvevők zöme nem maradt Erdélyben, Nagyszeben pedig éli tovább az immár román erdélyi szász városok mindennapjait a külvilágot megcélzó, a kisebbségekkel szembeni toleranciáról szóló lózungok elpufogtatása után.

Egyértelmű, hogy Bukarest azért „szereti” most annyira a szászokat, mert egy gazdasági nagyhatalom, az EU legerősebb állama, Németország az anyaországuk. Meg persze azért, mert ők már nem jelentenek veszélyt – egy néhány tízezres közösségnek már kijár a leereszkedő hátba veregetés, hiszen alig maradt már olyan település az egykori Szászföldön, ahol többségben lennének.

Ők már nem kérnek autonómiát, nincsenek annyian, hogy tömeget képezve lépjenek fel a beolvasztó román állampolitikával szemben. Viszont kiválóan lehető őket biodíszletnek használni a toleranciáról és multikulturalizmusról szóló bukaresti hazugságpropagandához.

{K1}