A Dunkirk című filmben Nolan a háborús filmekben megszokott kliséket kihagyva, a szükségesnél több pátosz és melodráma alkalmazása nélkül nyúlt hozzá a témához, nem akarja mindenáron a néző szájába rágni, mekkora hősök is voltak a brit katonák.
Sci-fi alkotások – Eredet, Csillagok között – és képregényfilmek – a remekre sikerült Batman-trilógia – után Christopher Nolan „földhözragadtabb” témát talált legújabb filmjéhez, és egy megtörtént, második világháborús esemény, az angol expedíciós hadsereg Dunkerque-ből (angol nevén Dunkirk) történő kimentését feldolgozva forgatott történelmi mozit. És milyen jól tette.
A történelmi háttér bizonyára sokak számára ismerős: 1940-ben a német hadigépezet az észak-franciaországi Dunkerque-ig, vagyis
a tengerpartig szorította vissza a francia hadsereget és a Franciaország támogatására átdobott, több mint 350 ezer fős angol hadsereget, és félő volt, hogy a teljes angol haderő elpusztul,
vagy hadifogságba esik.
Az angol hadvezetés, illetve Winston Churchill utasítására ekkor kisebb és nagyobb, magántulajdonban levő hajók százai indultak el a csatorna túloldalára, hogy a német vadászgépek és bombázók támadásai közepette hazaszállítsák az angol katonákat.
A Dunkirk című filmben Nolan a háborús filmekben megszokott kliséket kihagyva, a szükségesnél több pátosz és melodráma alkalmazása nélkül nyúlt hozzá a témához,
nem akarja mindenáron a néző szájába rágni, mekkora hősök is voltak a brit katonák – hiszen mégiscsak egy vesztes hadjárat lezárásáról van szó. A rendező-forgatókönyvíró abban is szakított a hagyományos megközelítéssel, hogy a történetmesélés nem lineárisan halad.
Az idősíkok váltakoznak, miközben három szemszögből, a földről – egy, a németek elől mindenáron menekülni akaró fiatal angol közlegény –, a vízről – egy, a katonák mentésére induló kisméretű hajó tulajdonosa – és a levegőből – egy Spitfire vadászgép pilótája – perspektívájából mutatja meg, hogyan zajlott az emberfeletti erőfeszítést kívánó mentőexpedíció.
A kiváló történetvezetés egy idő után szinte beszippantja a nézőt, aki úgy érzi, ő maga is ott áll
reményvesztetten, kétségbeesve, a menekülést jelentő hajókra várva a tengerparton, úszva menekül egy megtorpedózott vagy lebombázott hajóról, esetleg a mentőhajó legénységének tagjaként, vagy vadászpilótaként részese az eseményeknek.
Ezt az érzést a point-of-view beállítások, illetve a premier plánok gyakori alkalmazása is fokozza,
amellyel az alkotók szavak nélkül is – a film jellegzetessége, hogy nagyon kevés benne a párbeszéd – megjelenítik a szereplők érzelmeit, a rettegést, és a klausztrofób, kényelmetlen érzés megteremtésével tökéletesen visszaadják, milyen lehetett a hajókra zsúfolt katonák sorsa.
A szereplőgárda is remekel: Tom Hardytól a sokkos állapotban levő, a hajója elsüllyesztését egyedüliként túlélő katonát alakító Cillian Murphyn át a hajójával a mentőexpedícióban mindenáron részt venni kívánó kisembert játszó Mark Rylance-ig kitűnő alakításokat látunk.
Bár van néhány csatajelenet, nincsenek percekig tartó, bombasztikus lövöldözés-orgiák: a Ryan közlegény megmentésében látott gore-jelenetek hiányoznak, nincsenek leszakadó testrészek és spriccelő vér, a légicsaták pedig – legalábbis többnyire –
realisztikusan adják vissza a korabeli összecsapások lefolyását, éppen visszafogottságukkal fokozva a film drámaiságát.
Vannak persze nehezen emészthető részek – például amikor a Tom Hardy játszotta vadászgéppilóta leállt motorral, siklórepülés közben is képes lelőni egy német Stukát, vagy amikor a Heinkel 111-es bombázó üldözésekor alig lőnek rá –, ez azonban a „még belefér” kategóriába tartozik.
A Dunkirk ettől még az egyik legjobb második világháborús film. Egyben Christopher Nolan eddigi rendezői pályafutásának is kiemelkedő alkotása.