Trianon öröksége: jaj a legyőzötteknek! – Hunyadi Attila Gábor történész a párizsi békediktátum létrejöttének körülményeiről

– Gyakran elhangzik az a kérdés, hogyan zsugorodott a 324 ezer négyzetkilométeres közép-európai nagyhatalom egy 93 ezer négyzetkilométeres kis állammá?
– A Magyar Korona országai mintegy 324 ezer négyzetkilométerre terjedtek ki. Horvátország és Fiume kikötője (ma Rijeka) nélkül Magyarország 283 ezer négyzetkilométert kitevő területe 1918–1919 nyomán és a trianoni békediktátumban leszögezve csökkent 93 ezer négyzetkilométerre. A Horvátország nélküli 18,3 milliós népességéből 10,7 milliót veszített el a környező utódállamok javára. 63 ezer négyzetkilométer 3,5 millió lakossal Csehszlovákiához, 103 ezer négyzetkilométer 5,2 millió emberrel Romániához, 66,5 ezer négyzetkilométer 4 milliónál több lakossal Jugoszláviához és mintegy ötezer négyzetkilométer 392 ezer lakossal Ausztriához került. A 21 négyzetkilométeres Fiume kikötőt Olaszország kapta meg, majd a második világháború végétől Jugoszlávia részévé vált, jelenleg Horvátországhoz tartozik.

Amennyiben Horvátországot nem számítjuk a Szent Korona országai közé – abban az értelemben, hogy 1868-tól saját autonómiával és államisággal rendelkezett –, akkor is megállapítható: Magyarország területének kétharmadát és lakosságának több mint felét veszítette el. Magyar anyanyelvű lakosságának az egyharmada került idegen uralom alá.

– Románia hogyan kezelte a Trianonban ölébe hullt hatalmas tartomány demográfiáját?
– Nagyobb területet szerzett, mint amennyi a trianoni Magyarország területe maradt. Az első világháború előtti 137 903 négyzetkilométernyi Románia az alig 7,9 millió lakójával kétszeresére növekedett. Ha területgyarapodásába beleszámítjuk Erdélyt, a Bánságot, valamint a Partiumot kitevő 103 ezer négyzetkilométert, illetve hozzáadjuk az Ausztriától származó 10 442 négyzetkilométernyi Bukovinát és a cári Oroszországtól szerzett 44 422 négyzetkilométernyi Besszarábiát, a két világháború közötti Nagy-Románia kiterjedése megközelítette a 300 ezer négyzetkilométert 17,1 millió lakossal. E hatalmas területszerzést a nemzetiségi és anyanyelvi adatok manipulálásával kezdték szépíteni. Míg a Monarchiában nem a nemzetiséget, hanem az anyanyelvet és vallási/felekezeti hovatartozást regisztrálták, Romániában a nemzetiségi hovatartozást rögzítették. Első lépésként a magyar anyanyelvű és magyar kultúrájú zsidóságot választották le statisztikailag az erdélyi magyarságról, ugyanakkor a román hangzású családnevűeket anyanyelvi hovatartozásuktól függetlenül nagy valószínűséggel román nemzetiségűnek nyilvánították. Nem csoda, hogy

– Románia azzal érvelt, hogy a román etnikum többségben volt Erdélyben. Mit jelentett ez a  valóságban?
– A román etnikum az elcsatolt területeken többségben volt, de a legtöbb városban és bányavidéken még a relatív többséget sem érte el. És léteztek térségek – Székelyföld, Érmellék, Szatmár, Bihar és Csanád/Arad megyék nyugati fele –, ahol alig volt jelen román ajkú lakosság. A vidéki és városi lakosság közti etnikai szempontú hátrány a többi elcsatolt területre is igaz volt, tehát Bukovina és Besszarábia, sőt

Innen származott a két világháború közötti demográfiai nemzetpolitikák késztetése az amúgy is szapora falusi lakosság mobilizálására, városra telepítésére, amely a nemzeti ipar kiemelt támogatásával, a funkcionáriusok számára teremtett kiváltságokkal, valamint az iparpártoló és a mezőgazdaságot elhanyagoló liberális gazdasági nacionalizmussal egészült ki. Mindez együttesen változtatta meg Erdély nemzetiségi összetételét.

– A román történelemoktatás sok évszázados álomról és a különböző történelmi korokban felsejlő román egyesülési törekvésekről ír. Mi volt ezzel szemben a valóság az 1910-es években?
– Érdemes leszögezni, hogy 1916, vagyis Románia hadba lépése előtt az erdélyi román gazdasági, politikai és kulturális elit – néhány kiugró kivételtől eltekintve – egyáltalán nem akart kiválni a Magyar Királyságból. Az 1916-os román betörés után viszont sok erdélyi román az Ókirályságba emigrált. Mások már a világháború előtt Romániába telepedtek le. A Regát kétéves központi hatalmi megszállása – 1916. december 6. és 1918. december 1. között –, valamint az 1918. májusi „bukaresti béke” megalázó feltételei és a román kormány propagandája ébresztette rá az erdélyi románságot arra, hogy itt az ideje a román nemzet egyesítésének. A román törekvéseket segítette az osztrák–magyar állam belső szétesése. A császár, illetve a király (IV. Károly) uralkodói hatásköréről való lemondása tette lehetővé, hogy a forradalmárok kormányokat buktassanak, ami elvezetett a nemzeti tanácsok vidéki és budapesti hatalomátvételéhez. Az országban keletkezett anar­chia, valamint a szövetségesek által támogatott és ösztönzött későbbi kisantant államainak hadseregei biztosították a megszállt területeken a hatalomátvételt másfél évvel a nemzetközi jog által is szentesített impériumváltás előtt.

– A románok december elsején Gyulafehérváron döntöttek az elszakadás mellett, ezzel szemben a magyarok két nagygyűlésen is az elszakadás ellen foglaltak állást. Miért bizonyult esélytelennek a magyar ellenállás?
– A november 28-án, Marosvásárhelyen gyülekező székely nemzetgyűlés, illetve a december 22-én Kolozsvárra megszervezett magyar nemzetgyűlés a nagyhatalmak közönyével szembesült. A kincses városbeli nemzetgyűlés után két nappal, 1918. december 24-én a román hadsereg bevonult Kolozsvárra. A kinevezett kelet-magyarországi, azaz erdélyi kormánybiztost, Apáthy Istvánt 1919 januárjáig tűrték meg Kolozsváron. December elsején megalakult a Székely Hadosztály, amelynek vezetője, Kratochvill Károly székely önkénteseket toborzott. Az Apáthy István és Henri Matthias Berthelot francia tábornok által jegyzett demarkációs vonalat megállapító Berthelot–
Apáthy-egyezmény (1918. december 31.) a székely hadosztály és a román hadsereg közötti semleges zónát volt hivatott előírni. A Máramarossziget–Zilah–Csúcsa–Zám közötti vonal 1919 húsvétjáig maradt fenn a székely hadosztály három hónapon át tartó kiállásának köszönhetően. A januári és a márciusi Vix-jegyzékek – a nagyhatalmak által uralt Párizsi békekonferencia nevében átadott jegyzékek – a magyar közigazgatás és hadsereg visszavonulását parancsolták. Ez januárban a Károlyi-, márciusban pedig a Berinkey-kormány bukását okozta.

A Tanácsköztársaság kikiáltásával a nemzetközi porondon tovább romlottak a magyar szempontok.

– Mikor döntötték el az 1920. június 4-én aláírt békeszerződésben rögzített területek határait?
– A párizsi békekonferencia 1919. január 18-án ült össze a vesztesek nélkül, miközben teljes jogú tagsággal látták vendégül a szerb, a román és a csehszlovák kormányt. Sőt, az ukrán kormány is jelen volt.

A békekonferencia első két hónapjában – vagyis már a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt – nagyjából megrajzolták a vesztes államok új határait. Az utódállamok közti vita elsősorban a részletekről zajlott: például a Bánság arányos felosztása a szerbek és a románok között. A békekonferencián a Ion I. C. Brătianu miniszterelnök vezette román küldöttség elszánt diplomáciai harcot folyatott az 1916-os antant–román titkos szerződésben nekik ígért területekért, vagyis a Tiszáig terjedő térség minden négyzetkilométeréért. 1919 márciusában Pasic szerb külügyminiszterrel folyt a perpatvar a Bánság hovatartozása miatt. Amikor kiderült, hogy a feszült patthelyzetből nem sikerül kikászálódni,

A Ritz Hotelben megszálló, legújabb divat szerint öltözködő királyné a párizsi lapok címoldalaira került, az általa adott fogadások eseményszámba mentek. Személyesen találkozott a kor legnagyobb politikusaival, köztük Wilsonnal és Clemenaceau-val is. A januári és a márciusi jegyzéket betetőzte a június 7-i Clemenceau-jegyzék, amely gyakorlatilag Magyarország trianoni határait a szerződés aláírása előtt kereken egy évvel írásba foglalta.

– Melyek voltak az 1918. decemberi román katonai bevonulás első következményei?
– Jellemző, hogy az Erdélybe bevonuló román hadsereg fittyet hányt a belgrádi katonai konvencióra és a fegyverszüneti egyezményre. Vállalt kötelezettségei ellenére a legtöbb erdélyi városban a román állam 1919 januárjától átvette a helyi közigazgatást. Egy „átnevező bizottság” bevonásával átkeresztelték a szimbolikus tereket és utcákat. Legkésőbb Székelyudvarhely adta be a kulcsot: a színtiszta magyar városba utoljára neveztek ki román prefektust és polgármestert. A Gyulafehérváron megalakult és előbb Nagyszebenben székelő Kormányzótanács a szász Rudolf Brandsch kivételével az erdélyi román politikai, egyházi és pénzintézeti elitből állt. Székhelyét 1919 derekán helyezte át Kolozsvárra. A kormányzótanács első rendeletei törvényerejűek voltak, ugyanakkor érvényben hagyták a monarchia jogrendjét. Az autonóm kormányzást viszont csorbította, hogy a bukaresti kormány számára a királyi rendelet fenntartotta a kulcságazatok – külügy, hadügy, infrastruktúra, kommunikációs technológia (táviratszolgálat, posta) és szállítás – kormányzási monopóliumát. Az úgynevezett

– A magyar jogkövetelések elutasítása kapcsán a Gyulafehérvári nyilatkozatban vállalt kötelezettségek be nem tartását szokták számon kérni a román politikusokon. Született nemzetközi érvényű kisebbségvédelmi szerződés is?
– A trianoni szerződés részeként jött létre a Kisebbségi és Kereskedelmi Szerződés, amelyet az 1919. novemberi parlamenti választásokon megválasztott kormányzó többség miniszterelnökének, Alexandru Vaida-Voevodnak a megbízottja, Constantin Coandă tábornok írt alá 1919. december 9-én. A szerződés a kisebbségvédelmet a Népszövetség Tanácsának és a Népszövetség keretében létrehozott Hágai Állandó Nemzetközi Bíróság igazságszolgáltatásának a felügyelete alá helyezte. A tárgyalások során megpuhított 12 paragrafusból álló kisebbségvédelmi szerződés első nyolc pontja volt jogilag kötelező Románia számára, azok a részek, amelyek egyéni jogokat biztosítottak a nemzeti és vallási kisebbségek számára. A kisebbségvédelmi szerződés további négy pontja – amelyek közösségi jogokat irányoztak elő, köztük „a székely és szász közületek számára vallási és tanügyi helyi autonómiát a román állam ellenőrzése mellett”, illetve más kollektív (nyelvhasználati, arányos képviseleti) jogokat tettek volna lehetővé – a diplomáciai csörte és az intim levelezések nyomán annyira ki lettek lúgozva, hogy már nem voltak alkotmányerejű módon kötelezővé téve Románia számára. Ezek után a román parlament tiszta szívvel ratifikálhatta a trianoni szerződést, ugyanis

A szerződés mindazonáltal kötelező maradt Románia számára, de az elmúlt száz évben ritkán hivatkoztak rá nemcsak többségi, hanem magyar kisebbségi oldalról is. A minduntalan emlegetett Gyulafehérvári nyilatkozatokhoz képest ez a kisebbségvédelmi záradék a maga megpuhított formájában is nemzetközi jogilag kötelező érvényes dokumentum maradt.

– A békeszerződés tárgyalásai során felmerült-e némi jóindulat a magyar fél iránt?
– A békekonferencián a franciák is rájöttek, hogy óriási tévedés a korábbi nagy gazdasági egységeket felszabdalni. Viszont abból kifolyólag, hogy 1917 decemberétől 1919 végéig a szovjet Oroszország elleni hatékony fellépés volt az egyetlen és legfontosabb szempont a franciák számára, ezek az érdekek háttérbe szorultak mind a brit, mind a francia részről. Ha voltak is enyhítési próbálkozások, az 1919. júniusi Clemenceau-jegyzék óta érvényes szigorú határmegvonások maradtak érvényben.

A hajózhatónak titulált Latorca miatt maradt Sátoraljaújhely állomás nélkül, és számos más falu szántóterülete és legelője esett a hermetikus elzárt határ túloldalára. Számtalan helyen hidak és közutak szűntek meg azáltal, hogy az országhatár semmiféle logika nélkül keresztülvágta azokat.

– Az új határok nemcsak a megcsonkított Magyarország gazdaságát, hanem az utódállamokét is ellehetetlenítették. Mennyire volt esély átmeneti enyhítésre, például szabadkereskedelmi övezetre?
– Ennek a lehetősége akkor merült fel, amikor a gazdasági szakértőknek sikerült egy-egy paragrafust becsempészniük a békeszerződésekbe, amelyek lehetővé tették volna, hogy 1925-ig az utódállamok, illetve Ausztria és Magyarország között fennmaradhasson egy vám­unió. Pontosabban megadták az utódállamoknak azt a lehetőséget, hogy saját belátásuk szerint döntsenek. Ám ahogy Beneš cseh külügyminiszter mondta, a csehek és a szlovákok nem pusztán politikai, hanem gazdasági függetlenségre is törekednek.

1920-ban Csehszlovákiát Jugoszláviával, a következő évben pedig Romániát Csehszlovákiával és Jugoszláviával összekötő (kisantant) katonai szerződések egyáltalán nem tartalmaztak ilyen irányú gazdasági záradékokat. A kisantant-államok csupán katonailag fogtak össze egy Habsburg-restauráció ellen és Magyarország esetleges revíziós törekvéseivel szemben. Miközben az Osztrák–Magyar Monarchia önellátó volt, az új utódállamok saját nemzeti iparukat és egész gazdaságukat elitjük megerősítésére, valamint a konkurencia kiszorítására használták fel. Nem is annyira magas vámtarifákat alkalmaztak, hanem nagy előszeretettel vezettek be például állategészségügyi és fogyasztóvédelmi korlátokat, amelyekkel hosszú időre teljes behozatali tilalmat rendeltek el.

– A román fennhatóság alá került Erdélyben hogyan boldogultak a magyarok?
– Kihasználva a nemzetközi joghézagokat, az erdélyi közigazgatás átvételével Románia az új államra teendő esküt megtagadó tisztviselőket tömegesen elbocsátotta. Rengeteg magyar állami tisztviselő számára kegyetlen és ellehetetlenítő körülményeket teremtett.

A tisztviselők közül egy elég tekintélyes hányad viszont helyben maradt és segített a helyi intézmények szervezésében. Például Bocsánczy László, Valkó Lajos, Drexler Béla és Hargittay Bertalan banktisztviselők és jogászok, ügyvédek vagy Láday István ítélőtábla-bíró a magyar intézmények – elsősorban a bankok, egyházak és szövetkezetek, biztosító intézetek – testületi, jogi és pénzügyi autonóm működésének a kereteit teremtették meg. Meg kell említeni Gyárfás Elemért (az Erdélyi Bankszindikátus alapító elnöke) és Jakabffy Elemért (Magyar Kisebbség folyóirat-alapító), akik Kós Károllyal együtt a legismertebbek a helyben maradók közül.

– Hogyan sikerült Trianon után gazdaságilag talpra állnia az erdélyi magyarságnak?
– Szimbolikus, hogy miközben június 4-én egész Magyarországon megkongatták a harangokat a békediktátum aláírásának időpontjában, Nagyenyeden összehívták alakuló közgyűlésre az Erdély területén működő fogyasztási szövetkezetek vezetőit, és megalakították a Hangya fogyasztási szövetkezetek központját. 1920 augusztusában Kolozsváron is megalakult a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetsége.

Erdélyben mintegy 300 magyar jellegű bank működött. Ezek felerészben helyi tulajdonlású takarékpénztárak voltak, amelyek az 1848-as forradalom utáni időszakban, de főleg a kiegyezés korában alakultak. A magyar jellegűnek mondható bankhálózat másik fele nemzetközi pénzügyi hálózatok helyi kirendeltségei, fiókjai voltak. A háború előtt 150 román bank működött és 42 szász jellegű pénzintézet, zömében takarékpénztárak, két földhitelintézet, valamint egy biztosítóintézet. A biztosítóknak kivétel nélkül át kellett alakulniuk. A nemzetközileg nem elkötelezett és többnyire helyi alapítású bankok 1922-ben Gyárfás Elemér elnökletével megalakították saját érdekképviseleti szervezetüket, az Erdélyi Bankszindikátust.

– Miként szenvedte meg az erdélyi ipar az impériumváltást?
– Az osztrák-magyar, illetve német érdekeltségű szénbányák és kohászati nagyvállalatok szinte kivétel nélkül átkerültek francia, belga, brit és többségi román tulajdonba. Az 1924-es bányatörvény véglegesítette a folyamatot, előírva, hogy a romániai vállalatok igazgatótanácsának legalább fele román állampolgárságú személynek kell lennie. Ennek következtében vált általánossá az a jelenség, hogy a legnagyobb gyárak, illetve a legtöbb bank és szövetkezeti központ igazgatótanácsába vagy felügyelő bizottságába befolyásos román politikusokat is beválasztottak. Ami leginkább sújtotta Erdélyt, de különösen a Partium és Bánság lakosságát, hogy hagyományosan a Magyar Alföld mezőgazdasági termékeinek feldolgozására szakosodó városokat – Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad és Temesvár – az új vámhatárok leszakították korábbi hátországuktól.

így az Alföld mezőgazdasága túltermeléssel és válsággal szembesült, az új Románia nyugati határán végighúzódó városoknak pedig elsorvadó iparral és munkanélküliséggel kellett szembenézniük.