Festett híd a Szamos és a Zala között – beszélgetés a Munkácsy-díjas Budaházi Tibor képzőművésszel

– Milyen életmű rejlik egy ilyen kiemelkedő szakmai méltatás mögött?
– Igen hosszú utat kellett bejárnom, amíg megkaptam a Munkácsy-díjat. Azt hiszem, fontos az út: el is lehet tévedni, de célba is lehet érni rajta. Ahogy teltek-múltak az évtizedek, és visszatekintettem a pályám alakulására, észrevettem (mások is), hogy kezd összeállni egy életmű, amely sokszínű és gazdag.

Amikor 1986-ban felvettek a Fiatal Művészek Stúdiójába, kinyílt előttem a világ. Számos hazai és külföldi tárlaton vettem részt, később több díjat is kaptam. Csak néhányat a fontosabb egyéni kiállításaimból: 1994 – Budapest, Duna Galéria, 1999 – Budapest, Vígadó Galéria, 2009 – Szombathelyi Képtár, 2014 – Szatmári Művészeti Múzeum stb. 2001-ben megkaptam a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának díját, nemrég a Pro Urbe Zalaegerszegért Díjat és a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának Díját.

– Római töredékek című sorozata érdekes feldolgozása az ókor kincseinek. Mi késztette a témaválasztásra?
– Tolnay Imre képzőművész így nyilatkozott közös korszakunkról: „a több évezredes város az európai kultúra olyan gazdag tárháza, ahol az évszázadok, évezredek rétegei óriási szellemi és fizikai teljesítmények sokaságaként jönnek szembe, hatalmas területen, ugyanakkor minden kis sarkon. A Rómát töredékeiben elénk táró Budaházi Tibor festői szemléletű ember, aki ráadásul közép-kelet-európai, sőt az észak-partiumi Kőszegremetéről került Zalába és ez utóbbi Kárpát-medencén átívelő fontos adat. Nem is annyira a művész születési- és későbbi lakhelyadatai – nyilván a szatmári és a zalai dombok hatásai sem közömbösek – inkább az, hogy ha egy alkotó Európa ezen felén eszmélt, akkor másképp rezonál a kultúra képi rétegeire. Olyan helyről jött, ahol valaha szinte semmit sem volt szabad és minden (másként) számított. Nem könnyű ezt ma érteni, amikor és ahol szinte mindent szabad és semmi sem számít.

A tér ritkábban, az idő annál többször témája, mondhatni főszereplője Budaházi Római töredékeinek”.

– Pályája a Szamos partjáról indult a legkeményebb történelmi időkben. Milyen akadályokba ütközött Szatmárnémetiben?
– Az életem 18 éves koromig szépen alakult. Ötödik osztályos koromban felvételt nyertem a Szatmári Állami Rajziskolába, később a Képzőművészeti Líceumba. Nagy szorgalommal és becsvággyal tanultam. Szerettem iskolába járni. Érettségi után sajnos nem vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, ezért mindenféle munkát elvállaltam, hogy megéljek. De a festészetet egy percig sem adtam fel. Még keményebben dolgoztam. Amikor 1976-ban munkámat beválogatták a Szatmár Megyei Tárlatra, büszke voltam. Kemény tíz évem volt, de nem érdemes részletezni, mert nem csak én voltam ebben a helyzetben.

– Nem mindig a tökéletes életháttér adja a jó művészt, inkább fordítva. A lélek gyöngye néha furán csiszolódik. Önnél hogyan alakult ez?
– Családi hátterem mindig kiegyensúlyozott volt. Szerető családban nőttem fel, szüleim a lehetőségeikhez mérten mindent biztosítottak nekem és három testvérem számára is. Pedig nem volt könnyű azokban az időkben.

Sokat beszélgettem Gellért Sándorral Mikolában, a szinte remeteként élő költővel. Nagy példakép volt ő azokban az időkben köreinkben.

– Családi körülményei hatottak-e pályaválasztására? Volt-e, aki ösztönözze gyermekéveiben? Mikor érezte először, hogy a művészet lesz élete meghatározója?
– Édesapám igazgató-tanító volt először Kőszegremetén, ahol én és öcsém megláttuk a napvilágot, aztán Nagypeleskén, ahol szép gyerekkorunk volt. Csodálatos hely volt e kis falu a határszélen. Édesapám művelt ember volt, soha nem aludt úgy el, hogy előtte ne olvasott volna. Az olvasást és a könyvek szeretetét is tőle örököltem.

Apám ismerte őket, mindig mesélt furcsa hóbortjaikról. Amikor bementünk Szatmárnémetibe, megnézhettem a munkáikat is. Igen nagy hatással voltak rám. Gyerekkoromban még nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi szeretnék lenni, csak éreztem, hogy az csupán a rajzolással, festéssel lehet kapcsolatos.

– Hol kezdődtek Szatmáron az első lépések, kik voltak a ceruza, az ecset első irányítói? Mikor kapcsolódott be a Szamos-parti művészvilágba?
– Édesapám egyengette a sorsomat, amíg elemista voltam. Ötödik osztályban korán önállósodnom kellett, mert a szatmárnémeti zárda internátusába kerültem, és csak akkor tudtam hazamenni Peleskére, ha leesett a hó, vagy poros volt az út. Később az egész család beköltözött Szatmárra, és én éltem a gimnáziumi boldog éveket. Csapó tanár úr műtermében munkálkodhattam. A tanár még a szünidőben is megjelent nálunk, és érdeklődött munkám iránt.

Így bekerülhettem a Szamos-parti művészvilágba.

– Minden művészt megérint egyik-másik alkotó. A világ nagyjai közül kik voltak azok, akik leginkább hatottak önre?
– Tiszteltem és szerettem Barcsay Jenő munkásságát a puritán tisztaságáért és Picassót a szabadságáért. Egész életemben ez az érzés határozta meg a szemléletemet. Nem könnyű a két dolgot összeegyeztetni.

– Zalaegerszeg hogyan jött a „képbe”?
– 1985-ben megházasodtam, a feleségem zalaegerszegi lány lett, és én 1986-ban áttelepültem Magyarországra. Két szép gyerekünk született. 1986-ban felvételt nyertem a Fiatal Művészek Stúdiójába, így bekerültem a magyarországi képzőművészeti életbe.

A Mindszenty József Gimnázium művésztanáraként mentem nyugdíjba. Mai napig Zalaegerszegen élek és dolgozom.

– Minden művész valamiféle közvetítő ég és föld, illetve Isten és ember között, ugyanis az ihlet isteni eredetűnek tulajdonítható. Képes-e a művész megfogni, átadni az isteni szikrát, hidat alkotni ég és föld között?
– Csak akkor jönnek a jó gondolatok és a megoldási lehetőségek, ha minél többet vagy a műteremben és folyamatosan dolgozol. Faggatod az anyagot és megtöltöd szellemiséggel. Ha megismered, kitárulkozik és átvisz egy transzcendens világba. Meggyőződésem, hogy transzcendens nélkül nincs művészet. Ferenczy Károly mondta „bizony minden reggel hatkor be kell menni a műterembe és dolgozni és nem várni az ihletre”. Milyen igaza volt. Ő megtehette. Én is igyekeztem, pedig gimnáziumi művésztanárként dolgoztam nyugdíjazásomig.

– Mekkora jelentőséggel bír Budaházi Tibornak a Munkácsy-díj?
– Számomra fontos a díj, mert pozitív visszaigazolása annak, amit egész életemben tettem, gondolom, nem hiába. És még ami egy partiumi származású magyar művésznek különösen fontos: a díjat nemzeti ünnepünk alkalmából kaptam.