Akiről Jézus lábát „mintázták” – beszélgetés Ferenczy Miklós lelkipásztorral Gy. Szabó Béla hagyatékáról

– Az utóbbi három évtizedben rengeteg Gy. Szabó Béla-kiállítást szervezett. Mennyire van érdeklődés a grafikus munkássága iránt?
– Egy családban a nagyszülő vagy a dédszülő addig él, ameddig beszélnek róla. Ez fokozottan igaz a művészekre is, akik művészetükben élnek tovább. Hála Istennek Gy. Szabó Béla fametszeteiről sok embernek van levonata. A rám bízott hagyatékból az elmúlt 35 évben 137 kiállítást szerveztünk. A legtöbbet Erdélyben, mintegy harmincat Magyarország nagyobb településein, de jártunk más európai nagyvárosokban is, többek között Stuttgartban és Brüsszelben. Az Európai Parlament székházában Tőkés László EP-képviselő támogatásával szerveztünk gyűjteményes kiállítást 2008-ban, a Biblia évében. A brüsszeli kiállítás nagy elégtétel volt számomra, mert a megnyitón és az azt követő időszakban sok európai közéleti személyiség is részt vett. Gy. Szabó Béla művészetét Erdély határain túl is jól ismerik és értékelik. Erről külföldi útjaimon is meggyőződhettem. Amikor egy kiállított grafikája kapcsán egy svájci képtárban rákérdeztem Gy. Szabó ismertségére, előhoztak egy művészeti albumot az Európa-szerte jegyzett képzőművészekkel, akiknek alkotásai a nagyobb képtárakban láthatóak. Romániából kevés ilyen képzőművész neve szerepel, de Gy. Szabó Béla közöttük van.

– A legtöbb kiállításra személyesen is eljutott. Tapasztalatai szerint melyek a művész legkedveltebb alkotásai?
– Ez attól függ, milyen célközönségnek szánjuk.

Azt szoktam ajánlani, olvassanak el a Jelenések könyvéből egy-egy fejezetet, és utána nézzék meg az erről szóló grafikát. Olyan ez, mint egy vers vagy mese illusztrációja. Igazából csak akkor érti meg az ember, ha ismeri az ihletet jelentő irodalmi alkotást. Nagy elismerést kapott a Dante-sorozata, a Tizenkét hónap metszetei, de sorolhatnám a pályafutása elején, az 1930-as években született Liber miserorum (Szegények könyve) című kisméretű fametszeteit, amelyek igen sajátos világot mutatnak be. Gy. Szabó Bélát sokan az erdélyi várakat és az erdélyi tájakat bemutató alkotásai miatt szeretik, igen népszerűek a Kolozsvárt ábrázoló fametszetei. Kiemelkedő módon rajzolta meg a természet különböző jelenségeit, főleg a fényt és a ködöt. A Dante- és a Jelenések könyve-sorozata Márton Áron püspök révén 1969-ben és 1971-ben eljutott a Vatikánba is.

Márton Áronnal jó barátságot ápolt. Többször felkereste Gyulafehérváron, majd amikor házi fogságából szabadult, a püspök meglátogatta a kolozsvári lakásán.

– Gy. Szabó fametszeteken örökítette meg a 20. századi erdélyi magyar értelmiség színe-javát. Mikorra nyúlnak vissza ezek az ismeretségek?
– Tízéves gyerekként a Nyárád mentéről kerültem fel 1960-ban Kolozsvárra Ferenczy Júlia nagynénémhez. Férjével, Fuhrmann Károllyal vállalták, hogy két testvéremmel együtt hármunkat iskoláztatnak ezzel is segítve szűkös anyagi körülmények között élő ötgyerekes szüleim családját. Olyan környezetbe csöppentünk bele, ahol nevelőszüleim lakásán rengeteg képzőművész, orvos, mérnök, zenész és tanár fordult meg. E körhöz tartozott a család barátja, Gy. Szabó Béla is, aki a képzőművész-házaspárt már a harmincas évek elejéről jól ismerte.

Azért is szívesen jártak a házába a szerény körülmények között élő, fiatal képzőművészek, mert Ferenczy Júlia remekül főzött, és rendszeresen megvendégelte őket. Életre szóló barátságok alakultak, és ezek gyümölcseként rajzolt portrék is születtek. Hosszú lenne felsorolni, hogy Gy. Szabó Béla hány korabeli ismert személyiség portréját metszette ki fából.

– Tud-e olyanról, aki ennek nem örült?
– Talán Reményik Sándor volt az egyetlen, akit Gy. Szabó titokban rajzolt le, pedig kiváló barátságban éltek. A Pásztortűznél mindenben támogatta, hogy grafikái megjelenjenek, azt viszont elutasította, hogy a verseihez illusztrációt készítsen. Azt mondta, az olvasó a rajzokat nézi és nem a verseit olvassa. Amikor Gy. Szabó mégis elkészítette a portrét és meglepte vele, Reményiknek nagyon megtetszett, és 15 levonatot írt alá. Kötetét azonban csak Reményik halála után sikerült illusztrálnia. Barátságuk jeléül többek között Dsida Jenő és Reményik Sándor is verset írt Gy. Szabó Bélának, a kéziratokat a hagyatékban őrzöm.

– Egyes vélemények szerint a művész zárkózott és nehezen megközelíthető ember volt. Ön hogyan vélekedik erről?
– Állítom, nyitott ember volt. Senki előtt nem volt zárva az ajtaja, sokan keresték fel. A hetvenes-nyolcvanas években nemzetközi szinten is annyira elismert volt, hogyha Kolozsvárra hivatalos vendég érkezett, aki művészekkel is találkozni akart, „kötelezően” elvitték Gy. Szabó műtermébe is.
Tény, hogy

Ült az asztalánál, rajzolt vagy metszett és közben beszélgetett. Egyetlen kikapcsolódása a sakk volt, különböző bajnokságokon is részt vett. Amikor erről beszélgettünk, mégis lelkiismeret-furdalása volt. Azt szokta mondani, ha nem sakkozna, sokkal többet adózhatna a művészeteknek. Feszes program szerint élt, korán kelt és sokat dolgozott. Másrészt nagylelkű emberként ismerték, aki igyekezett mindenkin segíteni. Az árvizeket és a földrengést követő időszakban sok károsultnak küldött pénzadományt. Tanítóként dolgozó nyárádszentbenedeki nagyapám a hatvanas években azzal a kéréssel kereste meg, hogy van a falujában egy tehetséges cigánygyerek, akit taníttatni kellene, de a szülőknek nincs rá pénzük. Gy. Szabó havi rendszerességgel támogatta a gyerek iskoláztatását az érettségiig.

– Hogyan lett Gy. Szabó Béla legközelebbi hozzátartozója?
– Először 1956-ban találkoztam vele kisgyerekként nagyapámék nyárádmenti házában, akik aranylakodalmukat ülték. Régi családi barátságot ápoltak Gy. Szabóval. Éppen egy kínai tanulmányútról tért haza, úgy látogatott meg bennünket. Nekem emlékezetes kirakós játékot hozott ajándékba. Amikor Kolozsvárra kerültem nagynénémhez, egyre több időt töltöttem a társaságában, egyetemistaként pedig nála laktam a Bolyai utcában. Amikor elutazott, a lakást és a műtermet a gondjaimra bízta. És így volt ez később is, amikor pusztakamarási lelkészként szolgáltam, vagy 1982 után visszakerültem Kolozsvárra.

E kérésének tettünk eleget az elmúlt 35 esztendőben. A szobákban alkotásai és személyes tárgyai segítségével igyekszünk bemutatni szerteágazó munkásságát. Fiatal éveim alatt annyi jóságot kaptam tőle, amivel egy életre lekötelezett. Három gyerekünket is úgy neveltük, hogy e hatalmas örökséget tovább kell vinni. Meggyőződésem, hogy hosszú évtizedek múltán is lesznek rajongói utánozhatatlan stílusú fametszeteinek és festményeinek.

– A szobákban sok olajfestményt látok, amelyek viszont nem annyira ismertek. A grafikus mennyire szeretett festeni?
– A festészetet is szerette, de nem tartotta magát festőnek. Festményeit soha nem állította ki. Kevesen tudtak róla, hogy rendszeresen fest. Mintegy 150 olajfestményt hagyott hátra. Halála után rámáztuk be, egy ládában tartotta elzárva őket. E képeken is azt érzékelem, hogy állandóan kísérletezett, kihívásnak tekintette a szín- és formavilágot. Festményeinek annyira élénk és erőteljes színvilága van, hogy képein egyszerre érzem a festőművészt és a vonalvezetésében elmélyülő grafikust. Festményeit nem akarta mutatni, mert ízig-vérig grafikusnak tartotta magát. Meggyőződésem, egyirányú képzőművészi elköteleződése a javára szolgált. Grafikusi munkássága olyan széles skálán mozog – a meseillusztrációtól a tájképekig és a portréábrázolásig –, hogy a 20. század legjelentősebb grafikusai közé tudnám sorolni. Munkásságát nemzetközi szaktekintélyek is elismerték, amerre kiállításaival megfordult Európában, Ázsiában vagy az amerikai kontinens több országában.

– Mire emlékszik legszívesebben a nevelőapjával fenntartott kapcsolatából?
– Mindenekelőtt végtelen szeretetére és jóságára. Amikor Ferenczy Júlia nagynénémnél laktam, és Gy. Szabó napi rendszerességgel betért hozzánk, amíg délben elkészült az ebéd, gyakran álltam modellt neki. Amikor 1963-ban és 64-ben a Dante-sorozatot készítette, ami sok figurális elemet tartalmaz, megkért, hogy bizonyos testrészeket rólam mintázzon meg. A fény és kereszt című részben például a krisztusi láb az enyém. Lefektetett az ágyra olyan szögben, ami neki megfelelő volt, és megrajzolta a lábaim vonalait. De modellt álltam a Hajóhintázók című fametszetéhez is. Fölmászott egy háromméteres létra tetejébe, én pedig a létra aljában két felmosó bottal kellett mímelnem, ahogy a hintát lököm. Sok ilyen pózt alakítottam, úgyhogy több metszetében is magamra ismerek. Sokszor elvitt terepre is. Az Utunk irodalmi hetilap rendszeresen közölte az alkotásait, így kiszállásaihoz megkapta a szerkesztőségi kocsit. Sokfelé elvitt a környékre, hogy segédkezzek. Egy érdekes emlék: amikor a kolozsvári Széchenyi téri piacot rajzolta, az előtérben egy köszörűs dolgozott. A szaki a szeme sarkából időnként rápillantott a művészre, és amikor meglátta a végeredményt, felkiáltott: a fene a tíz körmét, milyen ügyesen csinálja! Gy. Szabó úgy emlékezett e jelenetre, mint élete fontos eseményére, amikor egy szakitól kapta a legjobb kritikáját.

– A kommunizmus éveiben vált igazán ismert és közkedvelt képzőművésszé. Anyagilag hogyan boldogult?
– Népszerű művész volt, akitől sokan vásároltak. Ő az alkotásnak élt. Soha nem nősült meg, és tanári állást sem vállalt. Mivel rengeteget dolgozott, nagy választékkal rendelkezett a hozzá betérő műkedvelők számára. Azért is kedvelték, mert a hatvanas és hetvenes évek kispénzű értelmiségi rétegének részletre is adott grafikáiból. Fametszeteiről készült levonatai viszonylag olcsóak voltak, másrészt elég sokat ajándékba adott. Legnagyobb méretű és legdrágább alkotásai akkoriban 1500 lej körül mozogtak, de grafikái többségét pár száz lejért lehetett megvásárolni. Minket bízott meg a „pénzbehajtással”, így jól ismertem azokat, akik részletre vásároltak tőle műalkotásokat. Emlékszem, volt olyan egyetemi tanár, aki ezer lejre vásárolt, és több éven át havi 15-20 lejes részletekben törlesztette tartozását. Gy. Szabó jószívű ember volt: előfordult, hogy az ügyfelei nem tudtak fizetni, így a hátralékot áttettük a következő hónapra…

Hogy mennyire volt anyagilag megbecsült művész? Erre halála után jöttem rá, amikor megtaláltuk azokat a kézzel írott, adós leveleket, amelyek alapján pénzbeli kölcsönt juttatott az ismerőseinek. 1985 késő őszén 200 ezer régi lejjel tartoztak neki, ami a kommunista-rendszerben igen jelentős összegnek számított.

– Manapság milyen az értéke Gy. Szabó Béla alkotásainak?
– Csak kivételes esetekben adtunk el a hagyatékból. Egyrészt, amikor az emlékházként is működő szobák felújítására kellett a pénz, másrészt olyan esetekben, amikor valaki nagyon ragaszkodik hozzá, hogy egy-egy alkotását megvásárolja, mert szereti Gy. Szabó művészetét. A teljes hagyaték eszmei értéke óriási, mi rendelkezünk a mintegy 1300 fametszet eredeti dúcaival is. Képzőművészeti aukción nemrég 1100 euróért kelt el a Fekete fenyő című grafikája. Korábban két olajfestményét ajánlottam fel a szamosújvári Téka Alapítvány szórványiskolájának megsegítésére. Egyik festményét 4600 euróért vásárolta meg egy kolozsvári magyar üzletember.

– Nagynénjének, Ferenczy Júlia hagyatékának mi lett a sorsa?
– Néném Imre bátyámra testálta a festményeit, ő viszont tart attól, hogy az értékes képzőművészeti hagyatékot megnyissa a nagyközönség előtt. Én más véleményem vagyok: az alkotásokat közkinccsé kell tenni. Tőlem is megkérdezték, nem félek-e attól, hogy betörnek a második emeleti lakásba. Az ablakokra tettünk ugyan vasrácsot, de azt válaszoltam: ezt az értékes hagyatékot nem a rács, hanem ennél sokkal hatalmas erő, az Úristen védi.

és kiállításokkal meglepni rajongótáborát. Mostanában 10-12 helyen mintegy 300 munkája van folyamatosan kiállítva. Olyan alkotásokat is igyekszem bemutatni, amelyeket még soha nem láthatott a közönség. Örülök, ha a szakmabelieket is meglepetések érik, amikor Gy. Szabó eddig ismeretlen hitt alkotásaival találkoznak.