HIRDETÉS
– Hatvanadik születésnapodon barátaid egy könyvvel leptek meg, amelyben 43 szerző ír rólad és neked, közöttük több protestáns lelkipásztor is. A sorokból kitűnik, hogy mennyire komolyan veszed az ökumenizmus szükségességét. Honnan ez a mély elköteleződés más vallások iránt?
– Már gyulafehérvári teológus koromban megragadott a protestáns egyházak iránti érdeklődés, amit elsősorban egykori biblikus tanáromnak, a későbbi érseknek, Jakubinyi Györgynek köszönhetek. Az intézetben rengeteg teológiai forrást föltárt nekünk a protestáns teológusok munkáiból is. Többek között megragadott Emil Brunner svájci református teológus élete és munkássága. Sok zsoltárelemzést olvastam protestáns és neoprotestáns szerzőktől. Amikor hat évi nagyszebeni, brassói és marosvásárhelyi segédlelkészi szolgálat után friss plébánosként a Kolozsvár melletti Szászfenesre kerültem, elgondolkoztam azon, milyen nagyszerű dolog lenne, ha a protestáns teológusokat közelebbről is megismerném. Engedélyt kértem az egyházmegye érsekétől, Jakubinyi Györgytől és Csiha Kálmán református püspöktől, hogy beiratkozzak a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet doktori iskolájába. Juhász Tamás professzor úrnál védtem meg doktori disszertációmat. Nyitott ember lévén
Lengyel István magyarfenesi lelkipásztorral például együtt muzsikáltunk. Ez a Kolozsvár környéki 15 év szép emlékként maradt meg bennem.
– Gyergyócsomafalváról indultál és kisszemináriumos diákként kerültél 11. osztályba Gyulafehérvárra. Mennyire volt nehéz a kommunizmus éveiben a papi hivatás mellett dönteni?
– Nagy szeretettel emlékszem a gyergyócsomafalvi tanítónénire, aki titokban mindig azt mondta nekünk, hogy menjünk ministrálni a templomba, mert az oltárszolgálat a gyerekek számára is fontos. Elmagyarázta, hogy az egyházi életnek ugyan vannak buktatói, ennek ellenére, aki Isten oltára körül forgolódik, annak élete megszépül. Ezek fontos üzenetek voltak akkoriban egy hét-nyolc éves gyerek számára, s megerősítették az otthon látott tapasztalatokat is, hiszen mi mindig templomba járó, hívő emberek voltunk. Szerintem akkoriban az emberek közül szinte senki nem hitt a kommunizmus eszméjében, csupán egy-két pártaktivista a faluban. Érdekes módon tanáraim sem voltak ateisták. A papi hivatás melletti elköteleződés így korán kialakult bennem. Ebben szerepet játszott az is, hogy olyan papjaink voltak, akiket a fiatalok szerettek. Motorbiciklivel körbehordoztak minket, és amikor nagyobbak lettünk, közösen hallgattunk beat, rock vagy klasszikus muzsikát. Mindez nagy dolog egy gyerek életében.
– Egy fiatalember számára sok a kísértés, világi szemmel a papi hivatás pedig sok lemondással jár. Ezt hogyan élted meg?
– A papnak nem kell defenzív életet élnie: semmit nem kell leküzdeni, hanem rá kell hangolódni egy életformára. Fiatal korban én is átéltem a forrongás és a zsongás idejét. A hatvanas évek végén öntötte el Nyugat-Európát a diákmozgalom, az úgynevezett „másság” felfedezése. Hozzánk is beszűrödött a fiatalok mozgalmainak egyik jelszava, hogy Jézust igen, de az egyházat nem. Engem határozottan megfogott Jézus személye. Meghallgatva később a Jézus Krisztus szupersztár rockoperát, rádöbbentem:
Mindez fokozatosan érett meg bennem, és a szemináriumból már egyenes út vezetett a teológiára, ahol kiváló tanárok pallérozták utunkat.
– A Ceaușescu-éra legsötétebb éveiben voltál teológiai hallgató, amikor egyházi körökben a Szekuritáté igyekezett mindenkit megfigyelni. Ezt az időszakot hogyan élted át?
– Amikor a rendszerváltás után erre lehetőség volt, kikértem a Szekuritáté irattárát felügyelő bizottságtól a megfigyelési dossziémat. A lapjait olvasva, elképedtem, mennyire veszélyes irredenta embernek tartottak. Akkoriban ebből annyit láttunk, hogy elsőéves koromtól minden szesszióban behívtak a gyulafehérvári Szekuritátéra. Ez történt hat éven át: vagy beszervezni, vagy megtörni akartak. Az az igazság, hogy mindig volt bennem egy magabiztosság. Korábban minden nyaram azzal telt el, hogy édesapám mellett kaszáltam a mezőn, jól megtermett fiatalember voltam, nem féltem tőlük.
Erre az volt a replika, hogy bármikor kicsaphatnak a teológiáról. Amire azt válaszoltam: ehhez a tisztnek püspöknek kellene lennie, hogy megtehesse. Nagyjából ilyen hangnemben haladtak a beszélgetések, de fogást nem találtak rajtam. Fizikailag nem bántalmaztak, és a szellemi terrort nem vettem komolyan, túltettem magam rajta, mint ahogy a legtöbb kollégám is.
– A szekuritátés zaklatásról lehetett-e beszélni a tanárokkal?
– Jakab Antal püspök ezekről tudott, ő karakán ember volt. Sokat ült börtönben, ólombányákban is dolgozott. Aki elment hozzá, mert nem bírta a nyomást, ő meg tudta védeni. Nekem erre nem volt szükségem, mert valahogy túltettem magam ezeken. Kialakult bennem az a fajta őszinte „naivitás”, ami a hit frissességével jár. Ez szabaddá tett. Tudtam, egy elnyomó hatalom vesz körül, de azzal is
Sok vívódástól megóvott ez engem. Mi akkoriban maximálisan bíztunk a tanárainkban. Az idősebbek átélték már az ötvenes évek kommunista börtöneit, így velük őszintén lehetett ezekről beszélgetni. Áldásos állapot volt, mert tanáraink nagy része fel volt készülve a nyomorúságos időszakra.
– Azt olvastam, hogy az 1989-es forradalomban az egyik marosvásárhelyi szikra voltál...
– December 19-én vagy 20-án jutott el hozzánk Tőkés László temesvári meghurcoltatásának a híre. A város fel volt lázadva, a főtéren hatalmas tömeg gyűlt össze, és már éles golyóval is lőttek Marosvásárhelyen. Arra emlékszem, hogy a plebánia ablakában felálltam az ablakpárkányra, és románul és magyarul szóltam a tömeghez. A színiről jött diákok Ceaușescu-portrékat gyújtottak meg, én meg kitartásra bíztattam a tömeget, hogy le kell győzni a kommunista rendszert. Hirtelen elhatározásom volt, hogy beszélnem kell az emberekhez. Akkor imádkoztunk először közösen. Nemsokára az udvar hátsó bejáratnál megjelentek a milicisták, és megpróbálták betörni az irdatlan vaskaput. Azzal volt szerencsénk, hogy Pál Sándor barátom, akit korábban többször letartóztattak határátlépés miatt, kiváló karatésként szétverte a plébániára betörni akaró rendőröket. Sikerült egérutat nyernem, és Lestyán főesperes úr biztatására elindultam Gyulafehérvárra. Börtönviselt emberként azt tanácsolta, letartóztatáskor könnyebb lenne a sorsom, ha a püspökségről hurcolnak el. Mindenki meglepődött, amikor éjjel bementem a gyulafehérvári püspökségre. Jakab Antal püspök úr így szólt: „Gáborka, ülj le, pihend ki magad. Ebben az országban soha nem lesz változás”.
– A kommunista rendszer szerencsére mégis megbukott. Hogyan élted át az ezt követő marosvásárhelyi hónapokat?
– Elsősorban fiatalokkal foglalkoztam, igen szép időszaka volt ez az életemnek. Március 15-én közösen szerveztük a gyertyás felvonulást, amikor Marosvásárhelyről és a környező falvakból mintegy 120 ezer magyar, addig soha nem látott hatalmas tömeg gyűlt össze. Akkor mindannyian abban hittünk, hogy megoldást találunk az óvodától az egyetemig történő anyanyelvi oktatásra. Az ezt követő magyarellenes pogromot már nem Marosvásárhelyen éltem át, mert elöljáróim kiküldtek Maroshévíz egyik filiájába, Bélborra egyházi szolgálatra. Itt román katolikus közösség élt, amely annak idején görögkatolikusként hivatalosan ugyan bekényszerült az ortodox egyházba, de a római katolikus papok foglalkoztak vele. A magyar időben épült fatemplomukban szolgáltam. Gyanús volt, hogy a korábban mindig zsúfolásig megtelt templomba alig jöttek az emberek.
Persze, nem vettem komolyan a szóbeszédet, de március 26-án, ahogy a templomból kijöttünk, valakik felgyújtották a faépületet, ami teljesen leégett...
– Marosvásárhelyi, szászfenesi és kolozsvári évek után kerültél Nyárádremetére. Kellemes visszatérni Székelyföldre szolgálni?
– Először 2011 virágvasárnapján jöttem ide szolgálni. Örömmel vállaltam, mert ezzel is közelebb kerülhettem szülőföldemhez. Igazából nem elvárásokkal jöttem, mert már fiatal lelkészkoromban megtanultam, hogy ha egy papnak elvárásai vannak a közösséggel szemben, az hamar bakot lő. A lelkipásztor munkája nem az elvárásról, hanem a szolgálatról szól. Itt a Felső-Nyárádmentén jelentős értékek vannak, és azért jöttem ide, hogy az embereknek tudjam megvilágítani az összefüggéseket a hit és a szellem világában. Az elvem az, hogy prédikációban hangsúlyozzam: az emberben sokkal több jó van, mint amennyi rosszat mondanak róla. Azt hirdetem, hogyan tudod Isten szavát nem erőszakosan, hanem tanácsszerűen beépíteni a mindennapi életedbe.
– Mindig szívesen foglalkoztál a fiatalok lelki nevelésével. Hosszú éveken át tanítottál a marosvásárhelyi kántorképzőben és Kolozsváron is. Ez az oktatói munka Nyárádremetén nem hiányik?
– Itt is bőven van lehetőségem gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozni. Az iskolában mintegy 150 gyerek tanul. Jó tapasztalataim vannak: gyönyörűen beszélnek magyarul, és szinte mindeniknek kiváló a zenei hallása. Kórusmozgalom is működik mifelénk, a Kodály-kórus rengeteg díjat nyert már. Nemigen találkoztam eddig ennyire nyitott szívű és értelmes gyerekekkel. Öröm velük együtt dolgozni. De ugyanez elmondható a szüleikről is.
– Bármerre megfordultál, nyitott emberként ismernek, akivel öröm beszélgetni, vitatkozni. Papi munkádban mekkora szerepe van ennek a készségnek?
– Lelkipásztorként már fiatalon eldöntöttem, hogy nem csak a prédikáció fontos az életemben. Amikor szószéken vagy az oltárnál van a pap, az épp olyan fontos, mint amikor itthon vagy bárhol, az emberi közösségben munkálkodik. Pál apostol szerint: akár esztek, akár isztok, mindent Isten dicsőségére tegyetek. Nyolc évvel ezelőtt Görögországban megfordultam ugyanazon a helyen, ahol Pál apostol az athéni embereknek prédikált az ismeretlen Istenről. Azt mondta,
Ez annyira megfogott, hogy azóta is mindent, amit teszek, Isten dicsőségére teszem. Az emberek a legkülönfélébb problémákkal keresnek meg. Olyanokkal is, ami nem kívánkozik ki az emberből. Ha nyitott ember vagy, akkor szívesebben kikérik a véleményed bármilyen kérdésben. Szép tapasztalat, hogy amikor bejönnek a plébániára, gondjaikra legtöbbször ők maguk tudják a megoldást, de részemről a megerősítésre várnak. Az a legegészségesebb és legfontosabb a világon, hogy emberekkel beszélgessünk.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
