Ha magával ragad a ritmus

Erőnlét, állóképesség, rugalmasság, ritmusérzék, kitartó és megfeszített munka, eltökéltség és nem utolsósorban a tánc, a ritmus szeretete – címszavakban ekképpen lehetne összefoglalni, hogy mire is van szükség ahhoz, hogy valaki sikeres versenytáncos legyen.

A Csíkszentléleken élő Bodó Szende a csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskola kilencedik osztályos tanulója. Nyolc évet zongorázott, de mivel énekelni is szeret, a középiskolát immár az énekszakon kezdte. Nyolc éve táncol. A csíkszeredai Farkas Gábor a Petőfi Sándor Általános Iskola nyolcadik osztályos tanulója. Nyolc éve táncol. Ők egy párt alkotnak a táncparketten, de igazi barátok is a szó legszebb értelmében, hiszen a közös hobbi és cél azzá tette.

Versenyek, utazások, felkészülések, közös programok – emlékek, amelyek összekötik Szendét és Gábort és tánc iránti szeretetük révén családjaikat is.

A két fiatal sikeréhez az is nagyban hozzájárul, hogy családjaik között is baráti a viszony – ez a két édesanya egybecsengő véleménye.

Szende még óvodás volt, amikor édesanyjának, Tündének feltűnt, hogy szereti a zenét, szeret táncolni, így balettórára, majd írtánc-oktatásra vitte, de a kislányt akkor még nem fogta meg ez a világ. Első osztályos volt, amikor egy újabb próbálkozás következett, beíratták a Real Dance Tánciskolába, és Szende azóta is táncol. Első versenyeit még szólóban nyerte: derűsen mesél az első megmérettetésről, amikor a 36 táncos közül ő állhatott a dobogó legfelső fokára. Ekkor pedig egy éltre beleivódott az ezzel járó boldogság, büszkeség.

Aztán a tánciskola tagja lett Gábor is. „Én is első osztályban kezdtem táncolni, csak egy évvel később, mint Szende. Találkoztak a szüleink, és Szende édesanyja megkérdezte édesanyámat, nem-e mennék táncolni, mi meg úgy voltunk vele, hogy próbáljuk ki. Középcsoportos óvodásként már én is ismerkedtem a tánccal, de akkor nem tetszett. Néhány évre rá viszont már igen, és így lettünk mi egy pár” – meséli Gábor. Ma már mindketten a Real Dance Sporttáncklub leigazolt sportolói, útjukat első perctől kezdve Péterfi Enikő egyengeti.

„Rengeteg edzést, kemény felkészülést igényel a versenytánc, körülöttünk sokan feladták , ezért volt, amikor én is elbizonytalanodtam, de mikor belegondoltam, hogy mi lenne tánc nélkül, rájöttem, hogy nagyon unalmas lenne az élet. Nem, nem hagyok fel a tánccal” – mondja határozottan a mindig mosolygós, csillogó szemű Szende. Beszélgetünk, emlékek elevenednek meg, én meg arra is kíváncsi vagyok, hogy környezete miként fogadta a táncos lábú Gábort. Ő a felnőtteket is meghazudtoló komolysággal meséli, eleinte furcsállották az osztálytársai, hogy táncol, mert ha focizik, cselgáncsozik, az tán elfogadottabb lett volna, de idővel megszokták. „Megmutattam, hogy más sportokban is jó vagyok, hiszen hozzám közel áll a sport, de láttak táncolni is, így megváltozott ez is a szemükben”. Mesélik, az évek során olyannyira megszokták egymást, hogy mással már nehezebb is a tánc, ma már pillantásokból, egy-egy gesztusból is megértik egymást, sokszor a szülők is meglepődnek a köztük lévő összhang láttán.

Az elmúlt évek megfeszített munkája révén a Bodó–Farkas páros mára a versenytáncosok belépő szintjét jelentő E kategóriából a D-be küzdötte fel magát, ám a járvány miatt ebben még nem tudtak megméretkezni. Szomorúan jegyzik meg, az utolsó versenyük óta is eltel már mindjárt egy év. Hiányzik a verseny izgalma, a dobogós helyezés eufóriája, noha tudatában vannak annak, hogy nehezebbek lesznek immár a versenyek. Most következik az igazán szép része – jegyzi meg cinkosan Szende. Egyébként már több hónapja heti több alkalommal is keményen edzenek, havonta egyszer pedig egy világbajnoki címmel rendelkező táncostól, edzőtől is kapnak tanácsokat, segítséget a felkészülésben.

Az, hogy egy táncversenyen részt vegyenek, az magába foglalja a hajnali kelést, a többszáz kilométeres utazást. „Bár nyugodt természetű vagyok, de amint megérkezünk a verseny helyszínére már, kezdek ideges lenni. Bemelegítünk, felöltözünk, elismételjük románul a versenyszámunkat, hogy felismerjük, amikor bennünket szólítanak. Verseny előtt még van egy parádé, amikor felvonulnak a táncosok, majd indul a verseny kategóriánként. Fel vagyunk osztva szériákba, ha sokan vannak, az a jó, hogy másfél perces pihenők vannak a versenyszámok között, ugyanis egy tánc másfél percet tart. A fináléban viszont egyhuzamban kell letáncolni az összes táncot. Angolkeringő, bécsi keringő, quickstep és tangó tartozik a standard táncok közé, szamba, csacsacsa, jive és rumba pedig a latin-amerikai táncok közé. Ha majd még egy kategóriával feljebb kerülünk, akkor ez a sor kiegészül még a slow fox-szal és a paso dobleval” – világosít fel Gábor.

Sok mindenre kell figyelni a tánc során – egészíti ki partnerét Szende. „Bizonyos dolgok reflexszerűen kell működjenek, ezért gyakorolunk hónapokon át. Figyelni kell a tartásra, technikára, irányra, zenére, a lépés az már szinte automatikus” – magyarázza. Nagy lelkesedéssel és kíváncsisággal várja már a versenyeket, nem csak a megmérettetés kedvéért, hanem hogy magára ölthesse az elegáns és különleges versenyruhákat. Mert ebben a kategóriában már a ruházata is más a versenyzőknek, szebb, különlegesebb és drágább. A táncosoknak a standard, valamint a latin-amerikai táncokhoz külön-külön ruha dukál, ezek beszerzése pedig jelentős befektetést igényel. Egy női ruha ötezer lej körül kezdődik, és ez a legolcsóbb, míg egy férfi nadrág négyezer lejbe kerül. Költséges sport – nyugtázzuk –, hiszen az utazási költségek, a benevezési díj, a fellépőruházat fedezése mind-mind a családi kasszát terheli. A szülők reménykednek, egy egyesület létrehozásával talán támogatók is melléjük állnának, enyhítve a kiadásokat.

Persze nem mindig csak örömmámor jellemzi a versenyeket, van, amikor nem sikerül a célkitűzést elérni. Igazi, ritkán, de nem, nem jó érzés – vágja rá Szende, amire Gábor higgadta fűzi hozzá, ilyenkor meg kellett tanulni, hogy fel kell állni.

Szende és Gábor egyébként nem csak versenyeken lép a táncparkettre, szívesen vesznek részt bemutatókon is, ekkor már nincs izgalom, stressz, csak a közönség szeretete, és őket magával ragadja a ritmus.

És hogy kinek mit jelent a tánc, azt tán nehéz is összefoglalni egy mondatban. Szende határozottan válaszolja, a fél élete a tánc körül forog. „Ha nem vagyok edzésen, sokat gondolok a táncra, nem is tudnám elképzelni nélküle az életemet. A fél életemet jelenti.

Volt már olyan, hogy ültem kint a hintán és sírtam, azt mondtam, többet nem megyek táncolni, de akkor nagyon fáradt voltam. Elmúlt” – mondja mosolyogva. Nagy reményeket fűz az elkövetkező évekhez, edző szeretne lenni. „Ha ezt a kategóriát kivisszük, 16 évesen lehetne edzői képesítésem. Én lennék világbajnok is” – kacag nagyot.

Közben előkerült egy kis könyvecske, fotókkal, emlékekkel. Tünde, Szende édesanyja készítette, örök emléket állítva az elmúlt nyolc évnek, de van még hely az elkövetkező éveknek is. Nevetve olvas fel egy-egy részt, van, amire ő maga is rácsodálkozik, régen kerültek e sorok a könyvbe. Egy fotón a kicsi Szende egy kupával alszik, a másikon boldogan lendíti a magasba.

Az édesanyák azok, akik rendszerint a két versenytáncost elkísérik a versenyekre. „Nagy élmény látni őket együtt táncolni. Egy alkalommal egy iskolai ünnepségen nem tudtak fellépni, egy másik pár táncolt, na akkor én azt mondtam, remélem sosem érem meg azt, hogy ne táncoljanak. Az egy pillanatnyi helyzet volt, de akkor tudatosult bennem, hogy nekem mennyire hiányzik, hogy nem táncolnak. Jó látni a sikereiket, de jó látni azt, ahogy együtt táncolnak” – magyarázza Leila, Gábor édesanyja.

Hogy mire tanította meg e két tinédzsert a tánc? Az egymáshoz való alkalmazkodáshoz, egymás elfogadásához.

„Amikor stresszesebb napom van, az edzés, a szereplés kikapcsol. Jó a léleknek. Amikor pedig a dobogón állunk, hát elmondani sem tudom, milyen érzés. Nagy boldogság és elégtétel” – mondja Szende, és Gábor egyetért vele.

Fiatalok, játékosak, tele nagy tervekkel. Nagyokat nevetnek, ha eszükbe jut egy-egy vidámabb történet, lelki szemeim előtt magam is látom, amint Szende feleleveníti, ahogyan egy bukaresti versenyről hazatérve a késő esti órákban tangóztat még egyet az utcán. Mert a tánc jó a léleknek.