Elmenni a borotvaélen: Pesty László

Pesty László mindig is büszkén vállalta a székely identitását, az édesanyja csíki székely, 14 éves volt, amikor a családjával az orosz front elől Magyarországra menekültek 1944-ben. Ő már Budapesten született 1964-ben. De mindig is sokat mesélt neki az édesanyja Székelyföldről, csíkbánkfalvi gyerekkoráról.

Elmondta, anyai nagyapja tanító volt és tanfelügyelő, fontos kulturális missziót töltött be különféle posztokon. „Nagyon tudatos székely volt, és népnevelői attitűddel élte az életét. Ebben nőtt fel az anyám. Nagyon erős volt a kötődése, a mai napig az. 89 éves, de szellemileg egyáltalán nem látszik rajta a kor, és ha családi összejövetel van, nincs olyan fél óra, hogy ne jönne elő Székelyföld, a gyerekkor.”

Mint kiderült, egész kicsi korától a szüleivel sokat járt Székelyföldre, és ezzel a hazajárással kapcsolatban elmesélte azt is, hogy az édesapja, aki egy budapesti keresztény, középosztálybeli, tradicionális magyar családban született, hogyan is viszonyult a székely identitáshoz.

„Fantasztikus az a nyitottság, ahogy ehhez az apám viszonyult egész életében, amióta anyámat megismerte, összeházasodtak és én megszülettem. Ő tiszteletbeli székely. Azok kapják, akiknek valamiért fontos a székelység, de vér szerint nem azok. Nem lehet mindenki az. És az apám jó sok évvel ezelőtt megkapta ezt a lehetőséget, és tiszteletbeli székellyé avatták. De egyszer szólt nekem egy barátom, hogy mind hangoztatom ezt a székelységet, hogy én székely vagyok, de azért figyeljek oda, mert lehet, hogy édesapámat bántja ez a dolog. Mert bár nagyon szereti a székelyeket, a felesége is az, de ő nem székely, és a vérem másik ötven százaléka pesti magyar család vére. Elgondolkoztam, azóta vigyázok erre, és azt mondom, hogy félszékely vagyok. Amikor készítettük a kampányhoz a videókat, Nagy Feróval készült az egyik első beszélgetés, és ő mondta, hogy »Lacikám, tudod, én nejlonszékely vagyok, mert félig székely, félig magyarországi magyar«. Nekem nagyon megtetszett ez a kifejezés, mert jól leírja ezt a kusza, furcsa identitáshelyzetet, amiben egy ilyen ember él, mint én vagy Feró.”

A tizenéves, lázadó időszak és a piarista gimnázium után a család ösztönzésére jogi karra felvételizett. Az egyetem első napján elment egy amatőr filmklubba, amely az ELTÉ-n működött. És amikor meghallgatta Péterffy András operatőrt, rendezőt és filmpedagógust, aki a klubot vezette, megszületett benne a döntés, hogy filmes lesz.

„El is kezdtem foglalkozni a filmmel, dokumentumfilmmel és kísérleti filmmel, amelyről manapság már nem is tudják, hogy micsoda, de a nyolcvanas években egy bevett dolog volt. Arról szól, hogy egy alanyi költő vizuálisan megpróbál kísérletezni, megfogalmazni vizuálisan gondolatokat, egy kicsit avantgárd. Ezt is csináltuk Super 8-ra, celluloidra. Drága volt, ma is drága lenne. Amikor a nyolcvanas évek második felében elterjedt a VHS, az első közhasznú videóformátum, akkor megdöbbentünk, mert abból a pénzből, amit a Super 8-as celluloidra forgatott az ember három percet, majdhogynem három órát tudott csinálni, alig rosszabb minőséget.

Tehát a filmes pályám elején mindjárt egy-két év után beköszöntött a videókorszak Magyarországon, ami, ha kommunizmus is volt, azért egy relatív szabadságot jelentett. És akkor a videóval elkezdtünk dokumentumfilmet készíteni, így indult az én dokumentumfilmes karrierem” – emlékezett Pesty László.

A híres Fekete Doboz is szóba került. Pesty László úgy véli, a Fekete Doboz sikere és az, hogy mai napig sokan emlékeznek rá, annak is köszönhető, hogy ez egy beszédes név, amit Lányi András filmrendező talált ki. „1987-ben bizonyos budapesti értelmiségi körökben elkezdődött sok-sok beszélgetés arról, hogy Magyarországon akkor már több mint tíz éve létezett az írott, nyomtatott szamizdat. Elég sok csapat, magánember foglalkozott ezzel a tevékenységgel, változó módon reagált erre a diktatúra, volt, akire keményebben csaptak le, volt, akivel kicsit toleránsabbak voltak. És az a gondolat fogalmazódott meg, és ez alapozta meg a Fekete Doboz létrejöttét – a nyolcvanas évek végén járunk, a televíziózás, filmezés már egy teljesen közkeletű dolog, az emberekben, a társadalom széles rétegében nagyon erős az igény a vizuális kommunikációra –, hogy itt vagyunk a sok-sok írott szamizdat termékkel, amelyeknek az attitűdje nagyon jó, szókimondóan és keményen kritizálják a rendszert, de hol a vizualitás, miért nem csináljuk meg ezt videóban. És ’88 elején jött létre az a hat főből álló csoport, akik elhatároztuk, hogy megcsináljuk az audiovizuális szamizdatot, a Magyarországon addig nem ismert műfaj, a videófolyóirat keretei között. Úgy, hogy készítünk VHS kazettát, azt sokszorosítjuk ötszáz példányban, és mindezt megismételjük háromhavonta. Periodikus, sok példány, de videó.

A lényeg, hogy volt valami tartalom, volt ötlet, voltak innen-onnan elkért kamerák, kikunyerált vágókapacitás, anyagi támogatás. Gerillakörülmények között elindultunk, és két és fél évig, a rendszerváltás lezárulásáig csináltuk ezt a dokumentációt arról, hogy hogyan lázadt fel Magyarország a kommunizmus ellen, hogyan ment végbe a rendszerváltás.”

Pesty László azt is elmesélte, hogy 1990 tavaszára a Fekete Doboznak kialakult egy, az egész Kárpát-medencét behálózó információs hálózata, és ennek köszönhetően gyorsabban, rugalmasabban tudtak reagálni a társadalom szempontjából fontos történésekre, mint a közmédia vagy a nagy filmstúdiók.

„Hozzánk minden információ befutott. Olyan is volt, hogy hamarabb befutott, minthogy az esemény megtörtént volna. Ilyenkor mi kocsiba vágtuk magunkat, a kamerát be a csomagtartóba, padlógáz és mentünk. Ez történt a marosvásárhelyi események kapcsán is, ott lehettünk egy olyan nagy dolgon, aminek a jelentősége világszínvonalú. Az, hogy nagyon rövid idővel egy rendszerváltó esemény után, amit hívnak forradalomnak, puccsnak és sok mindennek, és a nagy eufória, a nagy egymásra borulás után, a nagy rendszerváltoztató szeretetcunamit – amikor román, magyar, székely, szász, cigány, zsidó és mindenki egymásba ölelkezett és együtt elzavartuk a diktátort – követően három hónappal folyt a vér.

Pestről odamenni, visszajönni nem volt könnyű. Én csempésztem a videókazettákat, Bátonyi Csaba operatőr kollégám és barátom forgatott folyamatosan, én meg ki-be jártam a lezárt városba. Nagyon kemény volt az ellenőrzés, Marosvásárhely és Budapest között még több ponton meg lehetett volna bukni. És ha nem hozom Pestre az anyagot, akkor nincs publikálva, és akkor se a magyarországi, se az erdélyi közönség, se a világ, nem értesül arról, hogy mi van azokon a felvételeken. Ahol folyik a vér. Ahol magyar, székely, cigány emberek vére folyik.”

Az ezutáni évek sem voltak kevésbé mozgalmasak: fajsúlyos témájú dokumentumfilmeket készített, volt haditudósító a csecsen háborúban, de forgatott orosz börtönökben, olasz maffiákról, bálnavadászokról, Afganisztánban, Észak-Koreában, a Chicago-i fekete gettóban – hogy csak néhány helyet említsünk. Annak kapcsán, hogy hogyan választotta ki a témáit, elmondta: amikor Magyarországon a kilencvenes évek végén megszületett a médiatörvény, egy olyan jelenséggel szembesültek, amivel nemhogy a nagyközönség, de még a médiacsinálók se nagyon találkoztak: a kereskedelmi televíziózással.

„Ez egy különös állatfaj. Ma már mindenkinek egyértelmű, egy mai húszéves inkább azt nem tudja, hogy mi az a közszolgálati televíziózás. De szembejött ez a dolog, ott voltam az egyiknek a kezdeteinél, és elkezdtünk kereskedelmi tévézni. És akkor jött rá nagyon sok magyar képcsináló, vágók, szerkesztők, rendezők, operatőrök, de azok is, akik szerkesztőként, fotósként, szövegíróként elkezdtek kereskedelmi tévézni, hogy a témaérzékenység sokkal nehezebb dolog, mint ahogy azt addig gondoltuk. Bejött ’98-ban egy olyan szempont, hogy nézettség. Eddig ezt nem kérték rajtunk számon. Eltelt a rendszerváltás után gyakorlatilag nyolc év a mi televíziózós, filmezős, képcsinálós életünkben, hogy a pénztárcánkon és a napi időbeosztásunkon nem látszott az, hogy amit csinálunk, mennyien nézik. Presztízs volt, ha valaki egy nézett anyagot csinált, de ennyi, és nem ette bele magát a lelkünkbe az, hogy nézettségi index és az egész agyrém.

És nem csak azért, mert különben nem élünk meg, hanem azért is, mert miért is csináljuk mi a filmet, dokumentumfilmet, ha nem sokan nézik. Elkezdtünk egy ilyen kettősségben élni, és rájöttem, hogy én már régóta ebben élek. Ebben a kettősségben élve választottam ki a témákat: legyen benne mondanivaló, legyen benne társadalmi üzenet, esztétikailag valahogy nézzen ki, legyen szép, fontos, jó. A másik pedig, ami ezzel gyakran ellenkezik, hogy tetsszen sokaknak. És ha el tud menni az ember mint producer, rendező, riporter, szerkesztő a téma kiválasztásánál ezen a borotvaélen, akkor lehet sikeres az a sztori, amit megismer. És a témáimat, amelyeken dolgoztam, mind-mind ennek a kettősségnek a tükrében választottam ki: tartalmas próbált lenni, és azért néhányan nézzék is meg.”

Amikor 2020 januárjában Pesty László és csapata átvette a Székely Nemzeti Tanács aláírásgyűjtési kampányának menedzselését, a szükséges egymillió aláírásnak az öt százaléka volt meg. Mint mondta, ő maga sem hitt a székely kezdeményezés sikerében. De elvállalta.

Ha én tudok valamit a médiában, a politikában, a közéletben, esetleg üzletemberként is, tehát három-négy tekintetben hozzá tudok tenni egy kampányhoz valamit, akkor gyerünk, csináljuk, még akkor is, ha nagyon csúnyán néznek ki az esélyek. Ezért vállaltam el, egyfajta kötelezettségként, mint székely származású producer, tartalomgeneráló, mint ahogy ezt a fiatal generáció mondja mostanság.”

Az Írdalá.hu végigsöpört az online téren, az ügyet szinte az egész politikai paletta támogatta, de a magyar művészeti élet is, sportolók, közéleti személyiségek. Sikerült megteremteni a nemzeti összefogást. Kérdésünkre, hogy ez milyen érzés, úgy válaszolt: felemelő. „Három évtizede játsszuk Magyarországon ezt a demokrácia nevű társasjátékot – változó intenzitással, változó sikerrel. Egy végzetesen és végletesen kettéfűrészelt társadalomban élünk, amiben a politika oly mértékben hatol be az emberek magánéletébe, oly mértékben keseríti meg a mindennapokat, oly mértékben telepszik ránk, és ez a megosztottság annyira teszi elviselhetetlenné lassan a mindennapokat, hogy már milliók menekülnek a közéletből. Ennek a tükrében kicsit közreműködni egy nemzeti egység megvalósulásában, látni, ahogy az orrunk előtt valósul meg egy dolog, ami harminc éve nincsen és amire harminc éve vágynak az emberek, ha ehhez hozzátettem én és a munkatársaim, hogy 2020 tavaszán székely kezdeményezés okán, ürügyén, farvizén, lábjegyzetében megvalósult Magyarországon egyfajta nemzeti egység, és ha egy pici építőkockám, szerepem is van ebben a sztoriban, akkor én boldog vagyok.”