Amikor a kő beszélget az emberrel

Péter Beáta 2020. július 10., 17:42

Még gyerekkorában leste el édesapjától a kőhasítás és kőfaragás fortélyait, később, amikor nem volt csak „egy kalapja és egy menyasszonya”, ebből élt meg, épített házat magának, és vitte tovább az elődök tudását. Nehéz, de szép munka, a követ ismerni és szeretni kell – vallja a csíkszentkirályi André Balázs, aki egyike az az utolsó kőhasítóknak a faluban.

Amikor a kő beszélget az emberrel
galéria
A szomszédjának készít faragott lépcsőt André Balázs. Talán az utolsó munkája Fotó: Veres Nándor

André Balázs édesapja gazdálkodó ember volt, de szabadidejében szeretett kővel foglalkozni. Amikor a tavaszi mezőgazdasági munkák befejeződtek, és kaszálásig volt egy „holt” idő, akkor nekiállt, hasogatta a köveket, faragta, lépcsőket és kapusasokat készített – meséli az egyik utolsó csíkszentkirályi kőhasító, aki mint gyermek segédkezett az édesapjának, és akkor tanulta meg ezt a mára már lassan feledésbe merülő mesterséget.

„Fő foglalkozás a kőfaragásból a malomkő faragása volt, mert itt van Szentkirályon olyan kő, amelyből lehetett malomkövet csinálni, és a régi időkben, mielőtt a villamosság megjelent volna, vízimalmok voltak, szélmalmok, a gabonát kővel őrölték. Mivel itt jó kő volt, neki való kő, kialakult a kőfaragási szakma. Aztán később, az 1700-as évektől kezdtek sírkeresztet is faragni. Amelyik szegényebb ember volt, és nem volt földje, az nekifogott kőfaragni, mert valamiből élni kellett. Így alakult ez a nemes szakma. Az ötvenes években vége lett a malomkőfaragásnak, jött a kollektív. Apám ekkor kezdett el lépcsőfaragással foglalkozni, gyári munkába nem ment, mert az időben benne volt. Amikor egy kicsi időm volt, én is segítettem neki” – emlékszik vissza.

Megkóstolta a követ

Mint meséli, akkor kezdett komolyabban foglalkozni a kőhasogatással, amiután 1967 őszén leszerelt a katonaságtól. Abban az évben építették meg az erdőkitermelési utat Büdösfürdő felé, mert addig csak szekérút volt arra, és az út mentén, Nagyos felé rengeteg olyan kő hevert, amelyet lehetett hasítani.

Érzéssel kell faragni a követ Fotó: Veres Nándor

„Korábban úthengeren dolgoztam, hívtak vissza a vállalathoz, de nagyon kicsi volt a fizetés. Meg kellett nősüljek, házunk sem volt, segítség se, mert apámék öregek voltak. Egy kalapom volt és a menyasszonyom. Egyszer csak jött anyósom, hogy az egyik leányának házat akar építtetni, s kellene négy-öt öl kő – nyolc szekér kő egy öl. Felmentem biciklivel az új úton, megnézem, s hát annyi szép kő volt ott! Megkóstoltam őket. Ez azt jelenti, hogy amikor elmegyünk a kő mellett, és kalapáccsal rákoppintunk, már látjuk, hogy hasítható-e, mert mindeniket nem lehet. Másnap felvittem a szerszámokat, két szekérrel összehasogattam, úgy elfáradtam, a biciklire alig tudtam felülni. De nekem akkora öröm volt, és az olyan sok pénz volt.”

Híre ment a környéken, hogy mivel foglalkozik, Somlyóról, Szentkirályról, Szentimréről, Szentsimonból is hozzá jártak kőért. Épp nagy építkezések zajlottak mindenfelé, jutányos áron lehetett házhelyet vásárolni, a cement is olcsó volt, csak az nem épített, aki nem akart – fűzi hozzá André Balázs.

Nehéz, de szép munka a kőhasítás Fotó: Gál Mária

„És én ezt a szezont jól elkaptam, három évig ezzel foglalkoztam. Egy év alatt felépítettük a házunkat is, és a kőből pénzeztünk. Mindenki tudja, hogy amikor megnősült, minden szombaton lakodalom, keresztelő vagy névnapolás van, a sorból nem akartunk kimaradni, és oda pénz kellett, és ott volt még az építkezés is. Sokat kellett dolgozni, mert nehéz munka, de ezt három évig folytattam. Aztán a szezon is megállott, elmentem állami munkára.”

Nincs, aki továbbvigye

Ezt követően csak szabadidejében hasított, faragott követ, nyugdíjazása után erdőkitermeléssel foglalkozott tizenöt éven keresztül. „Annak is vége lett, s mondom, kicsit meg kell erősödjek, így nekifogtam ismét kőhasogatni. Azt mondják, a munka az embert nemesíti. A Büdösben van egy víkendházunk, oda csináltam faragott kőből kerítést, az az egyetlen ilyen kerítés ott. Most ajándékba készítek a szomszédomnak egy lépcsőt, amit akárki megnézhet, olyan lesz. Lehet, hogy ez lesz az utolsó munkám, többet nem foglalkozok kővel.

Azt sajnálom egyedül, hogy ha az idő, a sor eljő, és el kell távozzak, hogy ezt a szép nemes munkát, mondhatnám művészeti munkát, a kőhasítást, faragást nem fogja folytatni tovább senki.

És a szép népdalok, népzenék, amelyeket a nagyapáink és ükapáink szerkesztettek, folytattak, azok is kimaradnak. Egy-egy helyt folytatják, de már mulatságban nem hallasz egy szép éneket. Ezt a két dolgot erősen sajnálom, de már nem vihetem túlfelől, ott nem lesz szükség se a kőfaragásra, se az énekre.”

Tovagurult a malomkő ideje

Csíkszentkirályi otthonuk udvarán a kőhasításhoz és faragáshoz használt szerszámokat is megmutatja. Liggatócsákány, spiccverőbot, hasító ékek, spiccek, „pundzséta”, „stokhumer” (stockhammer) – sorolja.

A kőhasításkor, faragáskor használatos szerszámok Fotó: Veres Nándor

A kőhasításhoz erő és érzék kell, na meg egy kicsi tudás. Érzékenyen kell dolgozni a kővel, hogy épen megmaradjon, és az jöjjön ki belőle, amit a hasító eltervezett, mert egy véletlen koppintás, leszakad a sarka, és kárba vész az addigi munka – magyarázza.

„A kő beszélget az emberrel. Hasítás közben bizonyos hangot ad ki, ebből tudjuk, hogy jól hasad-e. A fül hozzá kell szokjon. Ismerni kell a követ, hogy olyan-e, ami el fog hasadni.

Régen fával hasították a követ. Olyan technikát használtak, hogy a kőbe hosszú árkot vájtak, tíz-tizenöt centi keskeny, hosszú sáncot. Csináltak száraz bükkfából lapos ékeket, az árokba beletettek két laposabbat, a közepébe pedig bevertek egy vastagabb éket, megszorították, este vízzel meglocsolták, reggelre a kő elhasadt. Az erdőn sok helyen megvan ennek a nyoma, látszanak azok az árkok, hogy úgy vésték ki. A későbbi időkben aztán vasékkel hasították. A malomkő-hasogatás is így volt, megkaptak egy nagy követ, és megállapították, hogy ez malomkőnek jó. A méret szerint addig hasogatták, amíg kinagyolták, utána kifaragták. Az erdőn nagyjából megcsinálták, itthon cifrították, simították, pucolták. Voltak olyan szálak a kőbe, gyengeségek, amit előre nem látott a szakember, és a sok kopogtatástól kétfelé esett, ott kellett hagyni, és kezdhette elölről. De az egyik a másikat kihozta, mert egy nagy kőből négy malomkő is kijött. Azt mondták az öregek, hogy egy pár malomkő egy mindenkori tehén ára volt, jó pénzt adtak érte, megfizették. De ahogy a kollektív bejött, megszűnt komplett a malomkőfaragás, mert nem volt igény rá” – meséli André Balázs.

Régen még öt kilós volt ez a kalapács, ma már tíz - mondja kacagva Fotó: Veres Nándor

Nem mindenhol lehetett malomkőnek megfelelő követ találni a település környékén, van, amelyik területről a ház alá való követ hozták, van, ahonnan a sírköveknek valót.

A kőhasítók emlékezete

Az egyik utolsó csíkszentkirályi kőhasító és faragó egy emlékművet készül felállíttatni az egykori szentkirályi kőhasítók és faragók tiszteletére. Természetesen kőből belevésve pár szót az emlékükre, mert úgy véli, „a kőbe vésett emlék nem vész el sohase.”

André Balázs és felesége, Anna Fotó: Veres Nándor

Úgy tartja, a kőhasítás nehéz, de szép munka, és amit az ember szeret és jó kedvéből csinál, az nem is megerőltető. „Én fütyültem, énekeltem, amikor egyedül az erdőn hasogattam, úgyhogy jó kedvemből dolgoztam. Van olyan is, hogy olyan rossz kő volt, hogy csomót dolgoztam vele és nem lett semmi belőle, de a másik kipótolta.

Azt a boldogságot nem lehet szavakban kifejezni, amikor egész nap dolgoztam, hasogattam a követ, majd a szép felét, a hasított felét felfordítottam, aztán amikor este indultam haza, visszanéztem és láttam a munkám eredményét.

Annál nagyobb öröm nem kellett. Minden egyes kő, amelyik elhasadt szépen, az öröm volt, láttam, hogy szépen, eredményesen dolgoztam, nem potyára.”

A cikk először a Székelyhon napilap Liget című életmód-kiadványában jelent meg 2020. július 10-én.
1 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.